A rőthajú leány
2011 szeptember 25. | Szerző: teireira
Réges-régen történt, amikor még más idők jártak. A leányok csendesek és szófogadóak voltak, hosszú ében hajukat szerényen befogva hordták, s ki-ki még fátyollal is eltakarta az arcát.
A szent folyóba jártak mosni, minden áldott reggel, és a jól végzett munka feletti örömmel tértek haza.
Egy napon szörnyű bestia fészkelte be magát a folyó vizébe. Felfalt mindenkit: a bátor férfiakat, a szelíd asszonyokat, a vidám fiúkat, a csöndes leányokat. Mit volt mit tenni, áldozni kezdtek neki, hogy megbékítsék.
Ám ezzel sem elégedett meg, el-elragadta a nyájak legkövérebb bárányait is. Az emberek éheztek.
Isteneikhez imádkoztak segedelemért, s az nem is váratott magára. Pontosan egy évvel azután, hogy a szörnyeteg felbukkant, egy nagyhangú, rőthajú leányka érkezett a faluba. Hebrencs volt, és akaratos. Haját nem fonta össze, és messze állt tőle az engedelmesség.
Ő állt ki párviadalra a szörny ellen.
A bestia csak kacagott, amikor meglátta, és azonnal el akarta taposni. Ám a leánykának meg se kottyant az óriási nyomás.
Mikor a bestia úgy gondolta, immár elég, és levette róla lábát, a rőt leányka felállt, leporolta magát, és lábával dobbantott egyet. Dobbantására megrepedt a föld, s a szörny majdnem a mélybe zuhant. Alig tudott megkapaszkodni.
Most az ő második próbája következett: megragadta a piciny leánykát, kezét – lábát, s szét akarta szakítani, darabokra tépni. Node ez a rőt lánykának meg se kottyant.
Mikor a szörny befejezte az erőlködést, a lányka nyújtózott egyet, aztán dalra fakadt. Éneke megárasztotta a vizeket, és a bestia csaknem belefulladt az áradatba.
Valahogyan azért mégiscsak kikecmergett a vízből.
Harmadjára ütlegelni kezdte a rőt leánykát, ám ő meg se moccant, már-már nevetett az ötlet lehetetlenségén.
S mikor végre válaszolhatott a harmadik próbára, a rőt leányka megrázta kicsiny fejecskéjét, csak úgy szálltak veres fürtöcskéi – s a föld gyomrából elindult a tűz, a láva…
A bestia ezek ellen már nem tudott védekezni, szárnyra kapott hát, és megpróbált elröpülni. Ám egy kósza parázs elkapta a szárnyát, és lángra kapott az egész szörnyeteg.
Eképp menekült meg a falu a bestiától.
A kedves kis rőthajú leánykát soha többé nem látták, úgy beszélik, visszatért oda, ahonnan jött, a tengeren túlra. Ám az ébenhajú asszonyok és leányok azóta is megemlékeznek a rőthajúról: nagyobb ünnepeken vörösre színezik hajukat, és hangosan cseverésznek, vígadnak a folyóparton – ahogyan a kis rőthajú is tette hajdanán.
A két pillangó
2011 szeptember 15. | Szerző: teireira
Élt egyszer hajdanán két gyönyörű pillangó. Egyazon virág egyazon szirmából születtek, s ez a virág a föld legmagasabb fájának lombjában rejtezett.
Első remegő lélegzetük, pompás, hímporos szárnyaik lebbenése, első félénk pillantásuk az életre – még ezek is egyszerre, ezek sem a másik nélkül… (Később is minden egyszerre történt velük, bár ők erről mit sem tudtak.)
Pillantásukat tehát egyszerre vetették az életre, ám látni mégsem láthatták ugyanazt. Az egyik északra és keletre látott, a másik délre, s nyugatra. Attól kezdve szívükbe fúrta magát a kétség. A vágy az elindulásra.
Ám még nem vághattak neki az útnak – még nem voltak színeik. Tarkaságuk csupán némi por volt gyönge fehér szárnyaikon, elillanhatott bármelyik pillanatban. S éppen ezért még szárnyaik sem bírták el apró, kecses kis testüket.
Álmodnotok kell, súgták ösztöneik, és a két pillangó álmodni kezdett. Az egyik távoli, ködös és hideg vidékekről, hol a fű sötétzöld, és a sziklák mészfehérek. A tenger dühös és örök a vihar. Hajókat vet partra a víz, rémítő kastélyok dőlnek romba, ősz szakállú királyok buknak el, és vak bárdok dala zeng régmúlt időkről. Aztán tovább álmodta az álmot. Vörösen izzó Nap kelt fel az új vidék hóba vesző csúcsai között, cseresznyevirág szirmai hulltak, mandulaszemek titokzatos mosolya illant a finom, tarka selymek mögött. Különös, többtetejű házakról álmodott, aztán csodás szentélyekről. Pengék villantak, és botok ütődtek egymásnak, s bátor harcosok választották meg saját, dicső halálukat. Szerzeteseket látott, s félreértett, háromfejű isteneket. Aranyló sárkányokat, melyek hasát emberei százai tartják. S egy hatalmas, életekre épült falat.
A másik pillangó álmában a meleg felé röppent, az azúrkék tengerhez, hófehér romokhoz. Aztán macskaköves utcákat látott, festett vázákat, történetekkel, erdőket, hatalmas rengetegeket, gombákkal, gesztenyékkel. Ezer és ezer tarka falevelet. Mozaikból épült parkokat. Bánatról és boldogságról egyszerre daloló asszonyokat. Halászhálókat, ezerszín házakat. Tarka szőnyegeket, melyek olykor repülni is tudtak, s száz és száz eltakart arcú sivatagi vándort, tevéket, karcsú lovakat, vízipipából pöfékelő filozófokat. Embereket, kik gyönyörűek, akár maga az anyaföld. Aranyat látott, barnát, ezer bordót – naplementéket, míg végül eljutott egy óriási, szent folyóhoz, melynek hullámain apró mécsesek ringatóztak, s fonott hajú asszonyok mosták vizében lila, kék s zöld ruháikat.
Elérkezett az ébredés ideje. Mindkét pillangó díszes volt immár, álmaik színei borították szárnyaikat. S miután a világról már mindent tudtak, elindulhattak végre. Együtt.
A folyómanók
2011 szeptember 12. | Szerző: teireira
Amikor egy felnőtt azt mondja, ne menj a folyóba, mindenféle gyönge
ürügyeket talál ki, hogy miért ne: szúrnak az üvegek, vizes leszel,
koszos lesz a zoknid, cipőd…stb.
Nos, ilyenkor egyáltalán nem erről van szó! Hanem akkor jogos a kérdés, hogy vajon miről?
Hát bizony nem másról, mint a folyómanókról! A néreiszek távoli
rokonai, ezért bőrük színe zöld, háromágú színarany szigonyuk van, s
ujjaik közt úszóhártya feszül. A partról nem látni őket, mert bőrük
színe elrejti apró testüket a vízben, s a felszíni csillogás közt nehéz
megkülönböztetni a napsugarat az arany szigonyoktól.
Ám ha már úgyis
szó esett a szigonyokról, hadd beszéljek arról is, hogy mire használják
őket: bizony-bizony nem másra, mint a betolakodók távoltartására!
Ugyanis a folyómanók csodálatos, barna és zöld palotákban, kastélyokban
élnek, melyeket a vízbe ejtett üvegekből építettek fel. Magas tornyok,
díszes bástyák jellemzik a folyómanók rezidenciáit, s még a
legszegényebb manójobbágyok is a varázslatos üvegből készítik lakásaikat
– egy egy-egy nagyobb falu vagy város úgy csillog a folyó mélyén, akár
egy halom smaragd.
Ruháikat algából, mohából, falevélből,
pajzsaikat kagylóhéjból, csigaházból készítik. Szeretik az egyszerű,
minta nélküli dolgokat, hiszen a víz alatt megtörő fény úgyis mindent
hullámmintásra fest.
Békés népek – csak és kizárólag akkor jönnek ki
a béketűrésből, amikor valaki palotáik közelébe merészkedik. Ilyenkor
szigonyaikkal a talpát szurkálják, és igyekeznek minél távolabb terelni
városuktól.
A tündérek
2011 szeptember 12. | Szerző: teireira
Adél, a kis boszorkány lassú, óvatos mozdulattal letette a pennát.
-Nem. Ez nem fog menni. – sóhajtotta.
-Miért nem? – türelmetlenkedett mestere, Agáta mágusasszony. Bosszúságában ujjperceit tördelte, és fogait csikorgatta.
Adél parányi bogárrá zsugorodott, de nem válaszolt, csak a fejét ingatta. Nem fog működni. Mert nem működhet.
-Mégis miért nem működhet?- kapta grabancán a gondolatot a mágusasszony.
Az iciri-piciri bogár-boszorkány barna szemei kegyelemért esdekeltek.
Nem akarta. Nem akarta, és kész. Ennyi. Nem kell bolygatni.
-Adél. –
morogta a szigorú, kontyos mágusasszony. –Így nem viszed soha semmire.
Értsd meg, mi azért kötelezzük megjelenésre őket, mert különben soha,
még véletlenül sem akadnánk a nyomukra!
A kis boszorka magába roskadva bámulta a tartósítószerrel teli üvegcséket a polcokon, és várt. Várt, hogy végre békén hagyják.
– Makacs vagy. Ez egy szörnyű tulajdonság. Tanulj alázatot. Én mondom,
gyermekem, tanulj alázatot a tudomány iránt! Különben csak cirkuszi
jósnő válhat belőled…
Adél alig várta már, hogy az ajtó végre becsapódjon a mágusasszony mögött. A padra bukott, halkan, zokogva.
Kisvártatva kopogtattak az ajtaján.
-Adél! Adél! Nyisd már ki! – a kis boszorkány felkelt a padtól, és kelletlenül odacammogott az ajtóhoz. Kinyitotta.
-Mi történt, hogy még jó öreg Gáspár barátodról is megfeledkeztél? – penderült be a szobába maga a két lábon járó forgószél.
Adél nagyot sóhajtva leült az ágyra.
– Megint a tündérek. – motyogta.
-Cöcö! – fortyant fel Gáspár. – Tudok én erre egy egyszerű megoldást!
Mit nekem tudomány?! Na, tessék, fogd! – azzal egy kis bőr csomagot
nyomott a meglepett boszorkány tenyerébe. – Ne értetlenkedj már!
Macskagyökér. Elbódulnak tőle, ezért imádják! Bárhova elmennének érte..
Adél körül forogni kezdett a világ. Még ő is? Ez már mindennek a teteje!
– Gáspár? –nézett fel tenyeréből a kis boszorka.
-Igen? Akkor kéred? – ütötte tovább a vasat a varázslótanonc.
-Tűnj innen. – suttogta Adél.
Volt valami a hangjában, amitől még maga Gáspár is megrettent. Zavartan
kitántorgott a szobából, és nem is kereste a boszorka társaságát többé.
A Holddá lett boszorka
2011 szeptember 12. | Szerző: teireira
Egyszer
volt, hol nem volt, az Üveghegyen és az Óperencián is túl, volt egyszer egy
boszorka, hattyúfehér hajú, hollófekete ruhájú, széles karimájú nagykalapos.
Szeretett a világ végén üldögélni, fütyörészni, és a lábát lógatni a nagy
semmibe. Még szerencse. Mert mást ott amúgy sem lehet csinálni.
Minden nap kiült pöttyös
bögréjével a kezében, teát kortyolgatott, és gondolkozott. Többet gondolkozott
már, mint a világ legokosabb embere. Mindent értett már, amit ezen a világon
meg lehet érteni.
S ennek bizony híre ment.
Emberek jöttek hozzá, tanácsot kérni, vagy összemérni a tudásukat az övével. A
hattyúfehér hajú, hollófekete ruhájú, kalapos boszorka pedig örült nekik, mert
már nem volt egyedül.
Egy napon hatalmas
kéréssel fordultak a boszorkához: az egyik faluban megjelent egy szörnyű nagy
oroszlán, ami minden áldott reggel feltesz egy kérdést, és ha erre válaszolni
nem tudnak, felfal egy leányt – ezt a bestiát kellene hát legyőznie.
Útnak indult a mindentudó
boszorka, ballagott hetedhét országon által, míg meg nem érkezett az oroszlán
falujába. Nem teketóriázott, odaállt a szörnyeteg elé, és várta a kérdéseket.
-Legyőzöm a jeget. – mondta az oroszlán.
-Csak ennyi? – kacagott a boszorka.
-Igen, ennyi.
-Akkor biza éhen maradsz!- kacagott tovább.
-Akkor válaszold meg!-firtatta a bestia. A boszorka megvetően végigmérte.
-Hóvirág. – felelte halkan.
S már vette is
tarisznyáját, és indult vissza a világ végére. A falu hálája nem érdekelte.
Minden nap kiült pöttyös bögréjével, málnaszörpöt kortyolgatott, és
gondolkozott, gondolkozott, egyre csak gondolkozott. Bölcsebb lett már, mint
maga a Nap.
S csak gyűltek-gyűltek
körülötte az emberek a kérdéseikkel. Ő pedig tanácsot adott mindnek. Mert
örült, hogy nincs egyedül.
Teltek-múltak az évek, s
egyre kevesebben voltak kíváncsiak a bölcs boszorkára. Már nem kértek tőle
tanácsot. Már nem akartak okosabbak lenni nála.
Bármit megadott volna egy
arra tévedő vándorért. Csak kérdezze már meg őt valaki!
S a kívánsága teljesült.
Egy apóka telepedett le
melléje, méghozzá nem akárki: ő volt a kínai császár legfőbb kancellárja!
Sárkányügyben jött,
gyorsan kellett választ vinnie. A hattyúfehér hajú, hollófekete ruhájú, kalapos
boszorka jól meggondolta, mindent figyelembe vett, és emígyen válaszolt:
-Ha nem akarjátok, hogy a sárkányok barlangokat foglaljanak el, tegyetek mindbe
puskaport. Az elveszi a kedvüket.
A kancellár megköszönte,
és már rohant is a császárhoz a megoldással.
Így a világ vége újból
elnéptelenedett. Ám a bölcs boszorka nem gondolkozott tovább. Csak ült, és
nézte a csillagos eget. No meg a fakó Holdat. Ahogy egyre gyengül, és gyengül.
Tudta,.hogy valami nincs rendjén.
S akkor hirtelen hopp! A
Hold leugrott az égről. Sötétség borult az egész világra: a vándorok
eltévedtek, a vizek megzavarodtak, a növények nem nőttek tovább.
De nem hiába
gondolkodott annyit a hattyúfehér hajú,
hollófekete ruhájú, kalapos boszorka! Nekirugaszkodott, és felugrott a Hold
helyére. Mert bizony már azt is jól végiggondolta, hogy mit kell holdként
tennie. Világított, ahogyan kell, és járta az útját, ahogyan kell. S mindmáig
ezt is teszi.
Az emberek pedig azóta is
tőle kérnek tanácsot…
Fekete Pipacs és a három Tulipán
2011 szeptember 5. | Szerző: teireira
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy rút és gonosz boszorka, akit cserzett, napégette arca miatt csak úgy hívtak: a Fekete Pipacs.
Erdőszéli házát minden teremtett lélek messzire elkerülte, s az a hír járta róla, hogy nagy megátalkodottságában porhanyós húsú gyermekeket eszik.
Még boszorkánykollégái sem kedvelték, mert kellemetlenkedő, mások szórakozását elrontó banya volt. Nem bírta hallgatni a nevetést, a zene, az ének pedig egyenesen fájt a fülének!
Történt egy napon, hogy maga az Ördög ült le vele kockázni, s miután Fekete Pipacs egymás után háromszor hatost dobott, győzelmi mámorában rikácsolva kikacagta a Pokol Urát. Dühbe gurult ekkor Lucifer, és elátkozta a rút boszorkát:
„Háromszor nyílik majd a tulipán kertedben,
háromszor tanulsz újat,
és ha háromszor leszel gonosz,
a Pokol legmélyebb bugyrába csuklak!”
Azzal eltűnt. Csupán a csípős szagú kénköd maradt utána.
Fekete Pipacs pedig tovább kacagott. Méghogy az ő kertjében tulipán!
Mikor felépítette szörnyűséges lakát, minden talpalatnyi földet gondosan besózott, hogy soha semmi ne teremhessen rajta…
Ám azt még ő sem sejthette, hogy egy távoli ország, nevezetesen Tulipánföld háborúra készült. S Aranytulipán, a bölcs királynő három meseszép gyermekét – Piros Tulipánt, Kék Tulipánt és a kicsiny Fehér Tulipánt – hogy ettől a szörnyű háborútól megmentse, a Szél gondjaira bízta…
A Szél pedig ravasz fickó lévén, pontosan hétszer hét mérföldre repítette a magocskákat, oda, ahol biztosan senki nem keresi őket, egyenesen a csúf boszorka kertjébe! S hiába a só, mert a magok varázserejűek voltak! Bárhol kikeltek…
Így esett, hogy egy év sem telt bele, s deli piros tulipán dugta ki fejecskéjét a földből a rémséges kertben. Szirmai közül pedig nem más, mint maga Piros Tulipán herceg lépdelt elő.
Daliás ifjú volt, és nem termett párja sem vitézségben, sem észben kerek e világon. Körülnézett új lakhelyén, s a boszorkát szólította:
-Pfúj! De nagy kupleráj van itt! Azonnal rakjál rendet, mert különben én rakok!
Ám Fekete Pipacs nem felelt. Odabent lustálkodott a kemence sut mellett, s esze ágában sem volt rendet rakni. Piros Tulipán látott hát munkához! Kimeszelte a házat, fát aprított, port törölt, elmosogatta a koszos edényeket. Dolga végeztével büszkén szemlélte a rendet.
-No, ezzel is megvolnánk! – mondta büszkén, csípőre tett kézzel.
Fekete Pipacs dúlt-fúlt mérgében! Méghogy rend?! Haragjában a kertbe szaladt, és leszakította a deli piros tulipánt.
Szegény herceg a szívéhez kapott, és ájultan rogyott össze. Ám ahogy a házba visszament, Fekete Pipacsnak megtetszett a rend. Attól fogva gyakran és alaposan takarított.
Pontosan egy év múlva újabb meseszép tulipán virított ki a szörnyűséges kertben. Kék volt, a legélénkebb kék ezen a világon. S szirmai közül előlépett a szépséges Kék Tulipán.
Ahogy megpillantotta a csúf Fekete Pipacsot, ijedtében felkiáltott:
-Pfúj! De rusnya vagy! Azonnal mosakodj meg, különben én moslak meg!
Ám a rút boszorka nem mozdult egy tapodtat sem. Kék Tulipán karon ragadta hát, és bevonszolta a fürdőszobába. Megmosta, balzsamozta, kifésülte a haját, megtisztította az arcát, és tiszta ruhákba bújtatta.
-No nem is vagy te olyan rút! – mondta büszkén, csípőre tett kézzel, ahogy a fürdőszoba ajtaján kilépett az új Fekete Pipacs. Mosolygós arcú, kedves idős néni lett, befont, ősz hajjal, vasalt kötényben. Barna szemei úgy csillogtak, akár két érett gesztenye.
Ám haragja ezúttal is legyőzte: a kertbe szaladt, és leszakította a kék tulipánt. A hercegnő halk sóhajjal rogyott az ájulásba. Ám attól a naptól fogva Fekete Pipacs gondosan fésülte a haját, és mosta az arcát. Attól kezdve újra tartott a házban tükröket.
Megint eltelt egy év,s elérkezett a kicsiny fehér tulipán ideje. Szárba szökkent. Virágba borult, majd szirmaiból előlépett Fehér Tulipán.
Mikor a kertben körbe nézett, csalafinta mosoly jelent meg arcocskáján.
-Hohó! Én jövök! – kurjantotta, és munkához látott.
Nyakában hordott kis zsákocskájából varázsport hintett a földre, ami újból termővé lett, és virágokat, fákat, bokrokat ültetett mindenhová, az ágak közé pedig lampionfüzért aggatott – sőt, még egy csinos kis halastavat is varázsolt a valaha szörnyűséges kertbe.
S mivel Fekete Pipacs aznap nem is volt otthon, Fehér Tulipán huncutul beosont a házba, teát főzött, süteményt sütött, és a boszorka varázsgömbjét használva meghívta a többi mágusasszonyságot és varázslónőt is egy finom uzsonnára, egy kis ünneplésre…
Mikor már mindenki jól elhelyezkedett a kényelmes kerti székekben, befutott végre az ünnepelt is, maga Fekete Pipacs. Kolleginái üdvrivalgással köszöntötték, és nem győzték dicsérni szorgalmas kisunokáját… csodálatos új frizuráját… tiszta, és rendes házát.
S lássatok csodát: Fekete Pipacs nem akarta már leszakítani dühében a fehér tulipánt! Megpuszilta a kis hercegkisasszony mindkét pofiját, és testvéreit, a már leszakajtott két tulipánt egy vödör varázsforrásból származó patakvízbe tette. Ki is virultak menten!
Előlépett a délceg Piros Tulipán, s előlépett belőlük a szépséges Kék Tulipán is. A boszorka születésnapi ünneplésén húguk mellé ültek. Attól kezdve nagyanyjukként szerették és tisztelték Fekete Pipacsot, ő pedig unokáiként kényeztette őket.
Nem telt bele két esztendő, s a háború véget ért Tulipánföldén. A három testvér visszatért hát, ám Fekete Pipacsot soha nem felejtették el: gyakran meglátogatták, és csodaszép képeslapokat küldtek neki.
Így lett a csúf és gonosz boszorkából boldog nagymama. Aki nem hiszi, járjon utána!
A kőtörp
2011 szeptember 5. | Szerző: teireira
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kőtörp. Mufurc és magának való alak volt, mindenki elől elbújt, és még szomszédjaival sem állt szóba. Egy szó, mint száz, nem kedvelte senki.
S mint az lenni szokott, egy napon neki is meg kellett változnia. Kőtörpünk ugyanis egy sebes sodrású folyó partján élt, mely sokszor vetett a homokra szétázott gallyakat, lehullt levelet, mohos kavicsokat.
Így történt ez azon a fagyos, széltől zúgó hajnalon is: a folyó letette rakományát a partra, s már sietett is tovább, meg se várta, míg a kőtörp felébred.
S a hordalék közt bizony ott lapult valami igazán különleges is. Fehér volt, mint a márvány, s így, összegömbölyödve legjobban egy csinos kis kavicsra hasonlított. Mégsem volt az.
Mire a kőtörp felkelt, megreggelizett, és kisétált a partra, a kis fehér valami teljesen elbújt a gallyak alatt. Alig vette észre.
Csak rugdosta unottan a gallyakat, oda se figyelt, mi van a talpa alatt. Aztán egyszer csak a kis fehér valamibe is belerúgott, az pedig megremegett. A kőtörp érezte a remegést, és nagyon megijedt! Keresni kezdte a kis fehér valamit. De olyan jól elrúgta, hogy nem találta meg sehol. Dohogva hazament hát ebédelni, és bujkálni a szomszédok elől.
A folyó néha ki-kiköpött a partra, és magával ragadott egy levelet. A madarak felcsipegették, arrébb görgették fészkeikhez a gallyakat. S a kis fehér valami felszínre került.
Másnap reggel a kőtörp izgatottan botorkált ki a partra, ugyanis rettentő kíváncsi volt – meg akarta találni a kis fehér valamit. S meg is találta: egy hatalmas varjú csipkedte, s a kis fehér valami remegett, mint a nyárfalevél. A kőtörp gondolt egyet, és addig dobálta kaviccsal a rosszindulatú madarat, míg el nem kergette.
Akkor pedig odaszaladt, és felkapta a kis fehér valamit. Kertjében a legszebb bokor alá tette, és elégedetten szemlélte a sötétzöld levelek alatt megbúvó halvány ragyogást.
Este halk nyöszörgés verte fel álmából. Kiment a kertbe, ahonnan a hangot hallotta. Óriási meglepetésére a kis fehér valami nyöszörgött! Pontosabban: mocorgott és nyöszörgött!
S jóérzése azt súgta a kőtörpnek, hogy be kell vigye a fehér valamit a házba. Be is vitte. Óvatosan betakarta jó meleg mohával, és aludni tért.
Másnap reggel, ébredés után, sietett is a kis fehér valamihez – de csak hűlt helyét találta! Ugyanis a moha alatt egy gyönyörű kőtörp-gyermek szendergett!
Hősünknek nem volt szíve felébreszteni. Inkább kidöcögött a konyhába, és főzött neki egy nagy adag finom, gőzölgő kőlevest.
Három egész napot átaludt a kis fehér kőtörp, ez alatt márványsima arcára apró ráncok vésődtek és szemei is megnőttek. Eljött az idő az ébredésre.
A vén kőtörp szótlanul, boldogan várta. És végre kinyíltak a tengerkék szemek. A gyermek körülnézett, s mikor megpillantotta a kőtörpöt, megnyugodott.
Attól kezdve a kőtörp szerető nagypapaként viselte gondját a kis fehérnek, aki cserébe mindent elmesélt neki, amit ő már réges-régen elfelejtett. Elmesélte, hogy a kőtörpök a föld mélyében születnek, ahol a tűz szerelme olyan erőssé kovácsolja őket, amilyenné csak lehet, és hogy hosszú-hosszú mérföldeket utaznak a vízzel, hogy végül megtalálják a helyüket, valahol a nagyvilágban.
Így kezdődött hát a mufurc, magának való kőtörp számára egy új élet. Az első, igazi baráttal.
A diógyermekek
2011 szeptember 5. | Szerző: teireira
Egyszer, régen, egy dióhéjból született egy fiú, meg egy lány. Csodaszépek voltak: göndör fekete hajuk, pisze orruk, sűrű szemöldökük, bús szemeik…
A fiú zenélni tudott. A lány dalolni. A fiú íjazni. A lány kardvívni. A fiú futni. A lány lovagolni.
Minden nap együtt játszottak, és minden este együtt szenderültek álomba. Elválaszthatatlanok voltak.
Ám egy gonosz varázsló megirigyelte boldogságukat, s magának követelte a lányt. A két diógyermek nem engedett. Ekkor a varázsló iszonyatos vihart kavart fejük fölé, ám ők ekkor sem engedelmeskedtek neki. Fenyegetőzött, mindegyre csak, ám hiába. A lány nem lett az övé.
Harmadszorra is magának követelte, s harmadszorra is elutasították. Elkeseredett dühében megmérgezte a patak vizét, melyből a két diógyermek inni szokott. A bűvös erejű szer gyorsan hatott, s a két boldog nem létezett többé. Ám testüket senki nem találta meg.
Áll annak a pataknak a partján egy különös formájú fa: törzse csavaros, olyan, akár két egymásba kapaszkodó ember. Azt beszélik, aki ennek a gyümölcséből eszik, kitartást nyer szívébe…
A csavargó
2011 szeptember 5. | Szerző: teireira
Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, az Üveghegyen is túl, volt egyszer egy hatalmas Világfa. Gyökerei a föld mélyébe fúródtak, a Pokolba, ahol az ördögök szurkálták vasvilláikkal a rossz embereket, lombkoronája pedig a felhők közé veszett, a Mennyországba, ahol az angyalok zenéltek színarany hárfáikon, alabástrom furulyáikon naphosszat.
S ennek a hatalmas Világfának a tövében állt egy kicsi kunyhó. Tiszta, rendes ház volt, csupán a fala dülöngélt egy picit. Egy halk szavú, becsületes juhászlegény lakott benne, aki minden áldott nap hajnalban kelt, és kiterelte báránykáit a legelőre. Megpaskolta Buksi kutyája kócos fejét, s elhevert egy bokor árnyékában.
Ez a csöndes juhászlegény két dologról volt nevezetes: arról, hogy csodálatosan szépen szóló furulyákat tudott faragni, és csillagszemeiről, melyek bár sosem láttak tengert, mégis hűen mutatták annak mását.
Egy napon maga a fenséges és ragyogó török szultán látogatta meg a legényt, s ígért neki pompát, lakomákat, aranyat és mindenféle kincseket, cserébe egyetlen furulyáért. Ám a juhászlegény nem adott neki.
-Aki nem tud furulyálni, annak minek furulya?- kérdezte, s csillagszemei csak úgy kacagtak!
A fenséges és ragyogó török szultán díszes kíséretével pedig duzzogva elvonult.
Másnap egy vidám kis csavargó vetődött a juhász kunyhójához. Csálé kalapja, szakadt régi kabátkája és agyonfoltozott nadrágja már előre jelentették a nagyságos úr érkezését. A juhászlegény tudta is azonnal, kivel van dolga: a csavargók nagy bölcsek ám! Sokat tudnak, sokat láttak, illik őket jól tartani. A halk szavú legény meg is vendégelte őt tisztességgel. Azt ettek, amiije neki is volt: kenyeret és sajtot. S azt ittak, amije neki is volt: vizet és bort.
Miután jól megvacsoráztak, a csavargó megköszönte a kedvességet utazásai történetével. Régóta járta már a világot – vándorszínészként – még az Óperenciás-tengerhez is eljutott. Annak a partján hagyta el a furulyáját. Huncutul felvillant ekkor a juhászlegény csillagszeme:
-Hát aki tud furulyálni, annak miért nincsen furulyája? – rikkantotta vidáman, s azon nyomban faragott is neki egyet. Csudaszép hangszer volt az! S milyen szép szólt a csavargó kezében!
Nem győzött hálálkodni érte. S mikor reggel első álmos pillantásait vetette a földre a Nap, a csavargó nagy útra indult: felmászott a Világfa törzsén, egyenest a Mennyországba….
A faragómester tanítványa
2011 szeptember 30. | Szerző: teireira
Hol
volt, hol nem volt – abban az időben, amikor a források a kövek közt bujkálva a
föld alatt, nem ismerték még a napfényt, a hegyek pedig akkor mozdultak el
helyükről, amikor csak kedvük tartotta – élt egy faragómester, idős, bölcs
ember. Évszázadok gondolatai barázdálták arcát, s szeme alá minden táskát
egy-egy remekmű rakott.
A
szörnyű, kövek uralta, rideg világban ő a puha fa megmunkálásán fáradozott.
Minden alkotását az eljövendő korok emberének készítette, hogy emlékezzen arra,
hogy a természet kegyes is lehet.
Műveit
messzi földön ismerték, sokan zarándokoltak el hozzá, csak egy pillantást vetni
munkától aszott kezeire, forgácstól barna körmeire. S ő csak ült szótlanul,
pipázott, vagy éppen faragott. Körülötte a sötét fenyves, szúrós-illatos
tűleveleivel.
Egy
napon hétévesforma fiúcskát vittek el hozzá, tanítaná meg mesterségére. A
faragómester habozott. Időt kért.
Az első
napon a nyári forróság látogatta meg.
–
Fogadd őt tanítványoddá! – mondta neki.
A második
napon a téli fagy járult elébe.
–
Add át a tudásodat… – suttogta fülébe.
A harmadik napon a láthatatlan halál suhant el mellette.
Senki nem tudja, mit üzent, ám a faragómester negyednap tanítványául fogadta a
fiúcskát.
Az
emberek pedig idővel elfelejtették a bölcs öreg faragómestert. Senki sem
látogatta már. Csupán a fiú őrizte az emlékét szívében, miután elhagyta ezt a
világot.
Az ő tiszteletére faragta ki az első sárkányokat.
Oldal ajánlása emailben
X