A városi jótevő tarkaboszorka

2012 február 28. | Szerző: teireira

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy városi boszorka. Minden reggel biciklivel járt munkába, a Margit-hídon keresztül, Pestről Budára. S ez a boszorka olyan boszorka volt, hogy batikolt kendőt kötött a nyakába, és a fülében sok-sok karika, meg pötty, meg tollakkal díszített gyöngy fülönfüggő himbálózott. Továbbá olyan is volt ez a boszorka, hogy a hídhoz legközelebbi bérház tetőterében lakott. S mivel művelt és kíváncsi volt, a szobája tele könyvekkel, még a padlón heverő párnák és pokrócok alatt és felett is könyvek pihentek, és a legszélesebb ablaknál, aminek a párkánya jó kényelmes volt, na ott állt egy csillagkémlelő távcső. Mert ő már csak ilyen boszorka volt.

Ám a legfontosabb a tarkaság volt a városi boszorka számára: még az ablakban is négyszín függöny táncolt, akár egy félbe maradt, szórakozott szivárvány. Piciny erkélyén harminckét szélcsengettyű, fából, üvegből, kőből -s további négy megvételét még biztosan tervezi. Na, ilyen a városi boszorka. S még a ruháján is ezer és ezer szín pompázik, más színű a trikója, más színű a pulóvere, más színű a szoknyája, más a harisnyája, más a táskája, és más a csíkos zoknija is. Ilyen ő, bizony ilyen.

De nem szereti ám a szürkeséget, a rosszkedvet, a hétköznapokat máshol sem! Biciklire pattan, és megkeresi, kinek van a legnagyobb szüksége a tarkaságára.

A minap is, ahogy áthaladt a hídon, megpillantott két felhőt. Szürkék voltak, sértődötten gomolygók. Elegük volt már a hegyekből, a városi szmogból. A városi boszorka pedig gondolt egyet, megállította járművét, leszállt, és a korláthoz sétált. Kettőt tapsolt kezével a Margitsziget felé, kettőt a Gellért-hegy felé, és mivel látta, varázslata sikeres, jóízűen elkacagta magát.  A két durcás felhő megállt a tapsra, a kacagásra, és egymásra néztek. Az egyikük kéken és rózsaszínen gomolygott, a másikuk aranyban, ezüstben pompázott. Ennek láttán ők is elkacagták magukat, és táncra perdültek.

De nem merült ám ki ennyiben a városi boszorka varázslata! Aznap még metróra is kellett szállnia. No, azt nem szerette. Bemenni a föld alá, azokba a csúnya, koszos metróállomásokra, ahol annyi az ember, és tülekednek, undokok, rosszkedvűek. S mivel a boszorka olyan boszorka volt, hogy ezt bizony nem hagyhatta szó nélkül, cselekednie kellett. Cselekedett is! Ujjaival észrevétlenül kettőt csettintett, és a mellette ülő néni kendőjén ringatózni kezdtek a virágok, és illatuk betöltötte a metró kocsit. Mindenki elmosolyodott egy pillanatra, de sajnos hétfő volt, nyolc óra, ennyi ilyenkor bizony nem elég. No de, nem olyan fából faragták ám a tarkaboszorkát, hogy csak úgy feladja! Újra csettintett, most sokat, és feltűnően. Az utasok már-már azt hitték, sose hagyja abba… S lássatok csodát! Minden ruhán, sálon, kabáton megelevenedett a minta! Pöttyök kergetőztek, pattogtak egy szoknyán, pávatollak ringatóztak egy pólón, oroszlán üvöltött egy táskán! Az egész kocsi egy óriási zaj- és illattengerré vált, mely hömpölyögni kezdett, ugyanis mindenki látni akarta a többiek mintáját, mindenki kíváncsi lett azokra, akikkel együtt utazik. A boszorka pedig mosolyogva szállt le az Örs vezér térnél.

Az a nap szörnyű volt, a legszörnyűbb hétfő, amit csak el tudtok képzelni. Még a tarkaboszorka sem bírta. De nem azért volt ám olyan boszorkány, amilyen, hogy ezt ne oldja meg valahogy…

Egy hivatalban kellett várakoznia, udvariatlan, unatkozó hivatalnokok üvegbódéinál. Már eltelt egy óra is, de csak nem került sorra. Ám észrevette, hogy mindenki az ablakot figyeli, mintha várnának valamit. S akkor, ott, a tarkaboszorkának zseniális ötlete támadt…

Füttyentett kettőt, füttyentett négyet, és az ablak előtt hópelyhek jelentek meg. (Az egyik hivatalnok arcán halványan és fakón, de megjelent végre egy kis mosoly.)  A hópelyhek után körbe-körbe forgó sárga és zöld falevelek kezdtek táncba, majd madarak röppentek el az ablak előtt, nyomukban egy egész hadseregnyi szálló papírlappal, azután pedig az égből szivárványszín esernyők lebegtek a föld felé, szépen, lassan, s mire földet értek, már az egész iroda jobb kedvre derült. Meg is oldották a boszorkány ügyét seperc alatt.
Mert ilyen boszorka volt ám a városi jótevő tarkaboszorka.

A pitemanók

2012 február 28. | Szerző: teireira

 

A pitemanók a legszívélyesebb vendéglátók kerek e világon. Bárhová is fészkelik be magukat, mindenhová viszik kényelmes kis foteljeiket, puha párnáikat, jópofa szívecskéiket. S vendégüknek nemcsak pitét sütnek, hanem pár jó szót, vigasztalást is. S nem találjátok ki, de ez bizony mind a pitében van!

Az egyik specialitásuk az almás pite, egy leheletnyi fahéjjal. Mikor úgy látják, a vendégük magányos, fázik és nem találja a helyét, sütnek neki egy almás pitét, és a manó máris boldog, és más színben látja a világot.

A nehezen alvóknak szilváspitét sütnek, vaníliás cukorral. Ebben holdsugarat és álomport rejtenek el.

A szerelmi bánattól szenvedők csokoládés pitét  kapnak, egy kis naranccsal ízesítve. S ettől a nehéz, porszürke érzés azonnal tovaillan.

Ilyenek ezek a kis pitemanók. S hogy ezt honnan tudom?

Egy reggelen bekopogtatott hozzám legkedvesebb szomszédom, hogy megköszönje az apró süteményeket, melyeket állítólag éjszaka csempésztem az ablakba. Természetesen biztosítottam róla, hogy efféle huncutság eszembe sem jutna.

Régóta ismertem már ezt a családot: az édesanyjuk pontosan egy éve hunyt el. Azóta a szőke fürtös kislány nem lelte sehol a helyét, a barna, borzas kisfiú álmatlanul hánykolódott ágyában éjszaka, s a szemüveges édesapa örökké szomorkodott.

-És mégis..- kérdeztem- ..milyen sütemények voltak ezek?

-Piték. Almás, szilvás, csokis. – felelte az apuka.

-Hmmm… Különös. – mondtam erre én. Majd pár nappal később, egy boltban összefutva rákérdeztem:

-Hogy vagytok?

-Jól. – felelte az apuka. – A fiam alszik, mint a bunda, a lányom pedig minden hétvégén valamelyik barátnőjénél lebzsel. Újra csicsereg, azt hiszem, megtalálta a helyét.

-Te pedig újra mosolyogsz. – tettem hozzá elégedetten.

S akkor, ott rájöttem: ez csak a pitemanók műve lehetett!

A Láthatatlan története

2012 február 28. | Szerző: teireira

Olyan parányi volt,  olyan könnyű és olyan gyönge, hogy kötelekkel és kampókkal felszerelkezve léphetett csak az utcára,  mert a legfinomabb szélfuvallat is könnyűszerrel felkapta.  Nagyon kellett ilyenkor a fatörzsekbe,  ereszekbe,  útpárkákba kapaszkodjon,  mert senki sem vette észre,  így nem is segítettek neki.

Minden egyes napja ebből a küzdelemből állt,  míg meg nem ismerte a Tarkát.  A Tarkáról nem is kell meséljek,  mert olyan színes,  hogy még a papír is szikrázna tőle!  Ez a Tarka vette őt észre,  és ragadta meg apró kezeit,  mikor már nem is bírta magát a nagy szélviharban az ágon megtartani.  Már csúsztak az ujjai…  Az egyikkel már el is engedte.. A másodikkal is…  És ekkor lépett közbe a Tarka.  Megfogta a kezét,  és hazavezette az otthonába.

Csodálatos hely volt: meleg,  és puha,  és színes, és illatos,  és teli ízekkel.  Sóssal,  keserűvel,  savanyúval,  édessel.

Akkor a Tarka így szólt:

-Drága Láthatatlan -merthogy így hívták vendégét – maradj nálam :bújj bele a pokrócaimba,  idd a jó meleg teámat,  egyél finomságokat a kamrámból. Maradj nálam,  és ne sétálj soha többet.

A boszorkány a dióban

2012 február 28. | Szerző: teireira

Egyszer egy boszorkánynak elege lett a világból.
Belebújt egy dióhéjba,  és takarónak stóláit tekerte maga köré.
Több száz évig aludta földmélyi álmát,  aztán végül mégiscsak visszatért az emberek közé.
Rózsákat kezdett árulni,  mert a rózsákat nem érdekelte,  ki mit érez.
Később egy vándor felesége lett.
Gyermekeket szült,  s férjét nem látta soha többé.
Mert elfújta őt a szél,  mint a balga rózsák szirmait.
Ezek a gyermekek is dióhéjakba bújtak és vártak.
Mire visszatértek,  a boszorkány egy márványtömböt húzott magára álcául.
Idővel belepte a borostyán.
Idővel benőtte a hó is.

Kaland egy pécsi kobolddal

2012 február 28. | Szerző: teireira

A nagyvárosban ritkán találni koboldokat. Ám a kisebb,  vidéki városokban valósággal hemzsegnek. S ezt Mara,  a kócos,  szamócaszín hajú,  sárga alapon zöld kockás nadrágú boszorkány is nagyon jól tudta. El is röppent seprűjén Pécsre,  hogy találjon egyet.

Nem telt bele sok idő,  és az egyetem kertjében rá is lelt egyre.  Őt Bubónak hívták,  és roppantmód szerette hatalmas kötött sapkáit egészen csillagszemeire lehúzni.  Nagyon megkedvelték egymást,  ezért Bubó úgy határozott,  megmutatja a legkülönlegesebb,  legvarázslatosabb helyet a boszorkánynak.

Kéz a kézben indultak el,  fel a hegyre.  Kanyargós és meredek macskaköves utcácskákon baktattak.  Csipkebogyóbokrokat hagytak maguk mögött.  Csigaházak között lépkedtek óvatosan.  S egyre magasabbra érve egyre szebb és színesebb házakat, erkélyeket, cserepeket és kerítéseket láttak.

A szamócaszín fürtös Mara egészen elfáradt,  mire felértek,  még a varázsköpönyegét is levette,  úgy kimelegedett.

A sipkás,  csillagszemű kobold pedig mosolyogva mutatta meg a legvarázslatosabb helyet, ahonnan az egész várost látni lehetett,  ahol olyan puhák és szőrösek voltak a bokrok ágai,  hogy jólesett őket megsimogatni,  ahol a fák törzse összecsavarodott,  ahol a tobozok a borostyánlevelek alatt lapultak,  és ahol Mara,  a kócos kis boszorkány megkapta élete első csókját. Mert ezek a koboldok már csak ilyenek.  Nagy kópék.

A tó, ahol tündérek születnek

2012 február 28. | Szerző: teireira

Esőcseppek hullnak lassítva egy pocsolyába,  ahol apró gyöngyszemekből tündérek születnek.  Testük áttetsző,  az eget szürkén tükröző.  Szél zúg, és a felhők gomolyognak.  A Körút házainak neobarokk stukkóira is átragad a szmog fakó ezüstje.  Olajfoltok kígyóznak szivárványosan a pocsolyában, és a tündérek bontogatni kezdik szitakötő-szárnyaikat,  mert menekülniük kell.  Zöld villanás.  Egyiküknek már sikerült.  Egy csillingelő fülbevalójú nő vállára röppent.  Lila füst. A második tündér is elhagyta a pocsolyát.  Egy biciklista pedáljára kapaszkodott fel.  Kék buborék.  A harmadik tündér is maga mögött hagyta az olajfoltot.  Egy copfos kislány táskájára telepedett. Már csak egy tündér maradt.
Elmúlt nyolc óra is.  Hétfő volt.  Az Oktogonon embertömeg hömpölygött.  Mozgásuk átterjedt az úttestre és a bérházakra is.  Mintha most minden egy óriási tenger volna. Majd jön egy sárga villanás. Gömbölyödő hasú tündérke száll vissza.  Később bíbor füstben a második gömbölyded tündér érkezik.  Végül majd dél előtt pontosan öt perccel,  barna buborékban visszatér a harmadik pocakos tündér is.  Jóllaktak a reggel fényeivel,  a város felirataival,  a levelekkel,  a szobrokkal,  az emberek szavaival.  A negyedik megvárta őket,  s most kart karba öltve együtt lemerülnek,  ahol a csöndes délutáni eső lassú cseppjei a pocsolya mélyén,  gyöngyként ragyogva fogják lelni őket.

 

A szemüveg

2012 január 19. | Szerző: teireira

 

                Szeplős kislány üldögélt az
osztályterem ablakának keskeny párkányán – hozott magával párnát is otthonról,
kockásat, azon ült, lábait felhúzva, térde alatt összekulcsolva kezeit, és csak
nézte, nézte a kinti esőt. Szürke volt a világ, szeles, hideg, téglafalak közé
zárt, zavaros utca. Egyetlen, hatalmas utca. Gyűlölte ezt az iskolát, a túlságosan
tökéletes kertjével, az ijesztő szobraival, a szigorú tanáraival, a kötelező
egyenruhában masírozó osztálytársakkal együtt. Minden kiszámított volt,
rögzített, kötelekkel, szögekkel, damillal, huzalokkal… mint azon a
kiállításon, amit az édesanyja rendezett, és amire őt is elvitte egyszer.
Fekete-fehér fényképek voltak, New York városáról készült fotográfiák, sok-sok
munkába siető aktatáskás ember, meg építkezésen, a magasban reggeliző
kőművesek, ráadásul az a rengeteg galamb…

                Behúzta apró öklét a pulóver
ujjába, jól kinyújtva azt, hogy már csak lógott rajta, mintha egy nagyobb
testvértől örökölte volna, pedig neki nem volt nagyobb testvére, és a keze sem
fázott, csak szerette így, biztonságban érezte tőle magát.

                A haja kócos volt, hallotta,
ahogy a tanárnő, a kontyos, vádaskodós tanárnő erről beszél, szinte ordibál az
apjával, hogy miért nem fogja fel soha a gyerek a haját, vagy ha nem tudja
rendben tartani, miért nem vágják le, miért kell mindig úgy kinézzen, mintha
szélviharból jönne – mert onnan is jön, gondolja az apuka is, a kislány is, de
egyikük sem szól egy szót sem, mert jólneveltek, hagyják, hadd fröcsögje ki
magát a tanárnő, szegény, akinek a csak a maga zárt utcácska-világa létezik,
amiben minden gyerek ugyanúgy néz ki, a felnőttek viselkedése kiszámítható, és
minden kényelmesen szürke, hogy ne kelljen az árnyalatokon gondolkodni, ne
kelljen a bíbort a bordótól vagy a türkiztől megkülönböztetni.

                S a fő gond, ami miatt igazán
sírni tudna, na, azzal épp most hozakodott elő a kontyos tanárnő, szemüveg
kéne. Soha. Nem. Ezt nem. Tudja jól az apuka is, de bólint. Csak szabaduljon
végre már. Karonfogva elvezeti szótlan kislányát,aki bosszúból nem köszön a
kontyosnak. Főjön csak a saját levében.

                Otthon a szeplős, pici leányka a
rojtos selyempárnák közé vetette magát, el is tűnt az arany és bíbor
ragyogásban. Kapott egy nagy bögre kakaót, és azt kortyolgatva figyelte,
pulóvere kapucnijával a fején az apukát, ahogy megfesti végre azt a sellőt,
akit ígért neki. A rajnai sellőt.  De
tudta, holnap szemészet, aztán ráerőltetik azt a szörnyűséget.

                Pár napja hordta már, amikor
egyszercsak elege lett, nem bírta tovább. Sírva az ablakpárkányra kuporodott,
és arcát tenyerébe temette. Apró kendőcskét viselt a fején. Kompromisszumként,
a kósza göndör tincsekre.

S akkor,
évek óta először, odaült hozzá az egyik osztálytársa.

-Miért
itatod az egereket? – kérdezte a szőke kontyos, csillogó kék szemű kislány.

A barna
szipogott egy kicsit, megtörölte az orrát, és csak azután válaszolt.

-Utálom.
Utálom ezt a szemüveget. Iszonyú.

-Nekem is
volt ám! – mondta a szőke kislány.

-Most miért
nincs?

-Mert most
kontaktlencsém van. Nézd! – azzal kivette az apró lencséket, és tenyerébe téve
mutatta meg a szipogó fürtösnek.

-Húha! Nem
is tudtam, hogy van ilyen! – csodálkozott amaz.

-Nekem is csak
egy éve van.- magyarázta a szőke kontyos. – De nem jó. Nem szeretem. Így nem
látni a tündéreket.

-Hogyan? –
értetlenkedett a fürtös.

-Na most,
jól figyelj! Mert nem mutatom meg még egyszer! – azzal a szőke kislány elvette
a szeplős szemüvegét, rálehelt, és visszatette a barna fürtös kis fejre. – Nézz
jól körül, és mondd, mit látsz!

                A kislány abbahagyta a sírást,
és nézelődni kezdett. Nézelődött, és nézelődött, és az a sok szín, a sok eddig ismeretlen
látnivaló boldoggá tette. Még a kert ijesztő szobrai is megtetszettek neki.
Hiszen tündérek bujkáltak bennük.

Elmosolyodott.
Aznap együtt figyelték a tündéreket.

 

A költő, a rózsák és a tündér

2012 január 15. | Szerző: teireira

 

Süvít a szél, nagyokat koppannak a
hópelyhek az ablakon. Bent, a melegben a rózsák apró faládáikban
szomorkásan sóhajtoznak.

–Itt a tél…- didergi minden
szirmuk, minden levelük.

–Mi lesz így a tündérekkel? –
kérdezik a vörös rózsák a fehérektől.

–Jég dermeszti, hó fullasztja
őket.– suttogják a
rózsaszínűek a narancssárgáknak.

–Mi
marad belőlük tavaszra? –
faggatja egy bimbó az elszáradt virágot.

Odakint,
a hóban kristálytestű, szárnyas lény alszik. Elsüvít felette a
szél, s száz áttetsző fürtje meg-meglebben. Bárki látja, azt
hiszi, a hó csillog.

–Ébredj
leány! – sírnak a rózsák.

-Nem
ébredhet! Már az enyém! – üvölti a tél.

Ám a
rózsák gazdája, egy fiatal költő sálat vet nyakába, kabátot
vállára, és kimegy érte a zimankóba. Kesztyűjébe rejtve hozza
be a szobába.

Meleg,
sárga fényű lámpa világít az apró testre, sálak, kendők
mélyében szunnyad. A költő maga farag neki ágyat. Madarakkal,
tulipánnal ékes, baldachinos ágyat. S a tündérgyermek alszik,
egyre csak alszik. Álmában illatos fű, könnyű szellő, tavaszi
napfény csalogatja. Nem akar felébredni.

A
költő szeplős arca, pisze orra, gesztenyeszemei aggódón hajolnak
fölébe.

-Rózsáim!
Mit tegyek?

–Hívd
a polcost! Hívd a polcost! –
kiáltozzák.

A
költő szót fogad: másnap reggel a polcos néni hajol
mocsárszemeivel a csillámló kis test fölé. Gondosan
betakargatja, s bűvös szavakat mormol.

–Segíts
neki! Kérünk szépen, segíts…–
nyöszörögnek a rózsák.

A
polcos néni nagyot sóhajt, kávét kér, s lerogy az asztal mellé.
Meghaladja ez az ő erejét. Mégis segít. Mikor távozik, két
befőttesüveget hagy a költőnél.

Az
elsőben egy szürke rózsa feje, a másodikban pedig egy bíboré.
Az első kiszívja a betegséget. A második ad életet.

–Köszönjük!
– kacagják megkönnyebbülten a rózsák. A költő nem szól
semmit.

Óvatosan
és gyöngéden beteszi a szürke rózsa mellé az üvegtestű
tündérleányt. Nem telik bele egy hét – a szirmok lehullnak, s
betakarják. Három hét múltán a szürke szirmok eltűnnek.

A
költő kiveszi az apró, szuszogó leányt, s átteszi a bíbor
rózsához. Nem telik bele egy hét – a szirmok megfakulnak. Három
hét múltán a tündér végre fölébred, s a bíbor rózsa
eltűnik.

–Éljen!
Éljen! – sikoltoznak örömükben
a rózsák. A tündérleány pedig hálája jeléül megígéri, hogy
minden téllel visszatér a költőhöz.

–Mondd
el a polcosnak is!– vidámkodnak
a rózsák.

Csak a
költő nem szól semmit sem.

A
polcos néni nem jön látogatóba többé sohasem.

A Télkirály leánya

2011 december 26. | Szerző: teireira

                Aki
lépkedett már zimankóban, dérlepte fák közt, s fogott már cinkét az orra a
hidegtől, az nagyon is jól tudja, milyen a Télkirály birodalma.
                Csillogó, fehér hópelyhek,
pocakos, gömbölyű pihék, és ezüstös, kékes derengésű, áttetsző jégkristályok
táncolnak bele az éjszakába. Mindenütt csak a szél zúgását hallani, és mindent
maga alá temet a hó.
                Itt áll a Télkirály
hatalmas, és ragyogó fehér palotája, melyet a legfagyosabb márványból, a
legtisztább üvegből építettek. Padlóján óriás jegesmedvék bundája a szőnyeg, s
ablakain a pókhálóból szőtt legfinomabb csipke a függöny. Ha meglibben, olyan,
mintha a hó esne.
                A Télkirálynak van egy
szépséges leánya. A neve Zima. Róla szól e történet.
                Kecses és törékeny
teremtés. Karcsú, akár a jégcsapok, s bőre halovány, akár a hó. Szemei zöldek,
mint a hegyek közt megbúvó gleccsertavak, ám ha lelke épp haragvó, vagy
kétségbeesett, a jégbe fagyott tengernél is kékebbek.
                Ruháját, s annak uszályát
a leggyöngébb holdsugarakból varrták, hiszen csak ily nemes anyag volt hozzá
méltó. Karperecét,övét, s tiaráját fehéraranyból, ezüstből, és gyémántból
kovácsolták.
                Ám legértékesebb kincse
mégis egy ragyogó, fehér köpönyeg volt, melynek külső oldalán bűvös, rejtőzködő
minta gyönyörködtette a szemet: ezer és ezer aranyló spirál és inda, pöttyök,
négyzetek, rombuszok, csillagok, körök, nyolc- és hatszögek, s még sok-sok
elképesztő alakzat…
                A királylány sokszor
terítette magára ezt a köpönyeget, amikor kiment a télbe. Nem azért, mert
fázott. Ó, nem! Ő soha nem fázott.
                S amikor a palotában
bolyongott, akkor sem amiatt bújt bele…
                Akkor vajon miért? Azt
senki sem tudhatja. Ám egy dolog bizonyos: kerek egy esztendeje a Télkirály új
foglyot vetett palotája legsötétebb tömlöcébe.
                Szigorúan megtiltotta,
hogy bárki is enni, vagy inni adjon neki. Ám a királylány kíváncsi természet
volt, úgyhogy menten rohant is a tömlöcökhöz. Kezében tartotta kedvenc kis
hógömbjét, azzal játszott, míg elhaladt sorra a cellák között. Léptei halkan
kopogtak, így minden rab tudta, ő közeleg. Elbújtak a sötétben, mert a babona
úgy tartotta, hogy a Télkirály leányának szíve hideg, akár a jég.
                Megérkezett az új
fogolyhoz. Lejjebb húzta csuklyáját, és a rácsok közt suttogta bele a sötétbe:
-Üdvözöllek. Tudom, hogy magányos vagy. Árva, vagy katona. De bármi légy is,
valamivel felbőszítetted apámat.
-A lovaim. – motyogta a fogoly.
-Értem. – felelte a királylány, s kezében megállt a hógömb. Lassan letérdelt,
és a kőpadlóra tette, hogy becsúsztassa a rácsokon.
                Mikor a kis hógömb elérte
a sötétséget, a fogoly úgy kapott utána, mintha étel lenne. A királylány pedig
felállt, és szótlanul távozott.
                A fogoly sokáig nézegette,
forgatgatta a hógömböt. Tetszett neki, mert pont olyan házikó állt benne, mint
az övé. Jó meleg, rongypokrócokból, kályhából, fagerendából álló.
-Ez egy boszorka. Csak kínozni akar téged. – figyelmeztette egy másik rab, a
szomszédos cellából. Elrejtette hát egy repedésbe a gömböt.
                Napok teltek, hetek
múltak, s a fogoly újból előhúzta a hógömböt. Ismerősnek tűnt neki, hiszen
szakasztott olyan lovak álldogáltak, fújtattak, rúgkapáltak benne, mint az
övéi. Egy fekete, egy pej, meg egy szürke.
                Kopogás hallatszott a
jégpadlón. A csuklyás Télkirálylány megérkezett. Némán és sietősen ült le a
rácsok előtt, és becsúsztatott valamit.
-Kocsonya és fagyott áfonya. A konyháról csentem.
                Azzal már suhant is tova.
Ám azt a kecses mozdulatot a fogoly még sokáig nem tudta kiverni a fejéből: úgy
kelt fel a királylány a padlóról, ahogy a szél fújja tovább a könnyű havat
egy-egy hóbucka tetejéről.
-Biztos mérgezett! – morogta a szomszéd rab.
                A fogoly nem törődött
vele, jóízűen falatozott. Aztán újra elővette a hógömböt. Legkedvesebb
cimboráit látta ezúttal benne.
                Alig telt bele pár nap, a
királylány ismét meglátogatta.
-Annyira sajnálom. – mondta, s megfogta a rácsokat. Keze nyomán jéggé
dermedtek. – Forralt italt akartam hozni. Annyira sajnálom!
                Könnyei gyöngyökként
potyogtak a padlóra. Ütemes koppanásaik felkeltették a fogoly figyelmét.
Előlépett a sötétségből. A királylány hátrahőkölt.
-A hangod alapján..
-Öregebbnek hittél? – nevetett a legény szénfekete szeme.
A királylány bólintott.
-Te se látszol túl gonosznak. – évődött a legény. Átnyúlt a rácsokon, hogy
lehúzza a királylány csuklyáját. Ám a leány összerezzent, és elszaladt.
-Ostoba. – morogta a szomszéd rab.
                A Télkirálylány az
istállóba rohant, a legény lovaihoz. Megragadta kantárjaikat és a lábaikat
összeszorító köteleket, vigyázva, nehogy magát az állatot is megfogja, s
érintése nyomán minden megfagyott, majd csengve-bongva tört apró szilánkokra.
                A következő alkalommal
éppen akkor érkezett, mikor a legény a hógömbben gyönyörködött.
-Mit látsz benne? – kérdezte suttogva. Nem attól félt, hogy az őrök netán
meghallják. Nem. Ő attól félt, hogy a legény netán nem válaszol.
-Édesanyámat. – hangzott a felelet. Az ébenhajú legény még hosszan mesélt a
gyermekkoráról. Az édesanyja kezének illatáról, a gőzölgő húslevesről, no meg a
kötényről, melyhez olyan jó volt odabújni. A királylány mindezt hallva újabb
gyöngyöket könnyezett.
-Tudnál nekem hozni fát?- kérdezte végül a legény.
A királylány a fejét csóválta. Csuklyája alól előbukkant egy kunkori,
hollófekete tincs.
-Megpróbálom. – azzal elviharzott.
                Égre-földre kereste azt a
fát, de a palotában sehol nem akadt rá. Ott nem égett kályha, főzni is csak
varázslattal főztek.
                Kirohant hát a hóviharba.
Ám a fákat ott se lelte. Rég betemette már őket a hó. A szíve vadul vert, úgy
rázta a zokogás. S ekkor érdekes dologra lett figyelmes: lehelete meglátszott a
hidegben. A Télkirály lehelete sose látszott, talán nem is volt neki.
                A Télkirálylány titokzatos
mosollyal sietett vissza a palotába, a tömlöcökhöz.
-Mutasd a kezed! – parancsolt a legényre, és keresztülsétált a rácsokon.
Megragadta a legény előrenyújtott, fagytól kékülő kezét, és leheletével
melengette. Kisvártatva visszatért belé az élet, zsibbadni kezdett.
                A legény örömében magához
vonta a Télkirálylányt, és forró csókot nyomott ajkaira. A csuklya pedig lecsúszott,
és láthatóvá vált az, mit mindeddig senki sem láthatott – a leány anyjától
örökölt szépsége: a fekete és vörös és barna fürtök, a hidegben lilulni tudó
ajkak, s az alig észrevehető, halvány szeplők.
-Most már menj! – suttogta elhaló hangon a Télkirálylány, és a földhöz vágta a
hógömbjét. A palota csengve-bongva omlott le körülöttük, s nem maradt más, csak
a kavargó hóvihar.
-A lovaid a közelben várnak rád. – mondta még búcsúzóul a leány.
-És te? Te mit láttál a hógömbben? – kérdezte a magára maradt legény, a térdig
érő hóban állva.
-Téged. – válaszolta a szél zúgása.
                Ezért szomorkodott kerek egy
esztendő múltán is, függönye mögül a hóvihart figyelve a királylány. Egy újabb
hógömböt görgetett kezében. Egy karácsonyi forgatag volt benne. Meleg fények,
finom illatok, vidám tarkaság. Egészen elmerült gondolataiban.
                S ekkor kirázta a hideg.
Nem érzett még ilyet soha.
Várt.
Újra megborzongott.
                Vállára vetette hófehér
köpenyét, és szélesre tárta az ablakot. A süvítő szél betört a szobába,
nyomában a csípős hópelyhekkel, és ő végre érezte. Érezte a fagyot, mi több,
FÁZOTT!
                Gondolt egyet, s a viharos
széllel kisurrant az ablakon. És csak repült, és repült, köpönyege mögötte
lebegett. Meg sem állt, míg egy vacogó embert nem talált. Leszállt, s
láthatatlanul betakarta köpönyegével. Leheletével melengette, kezével
dörzsölgette. Aztán észrevétlenül követte a falujába. Abba a faluba, abba a
forgatagba. A fényekhez, az illatokhoz, a tarkasághoz. A szénbarna szemű
legényhez.
                S bár láthatatlanul,
köpenyébe burkolózva érkezett a Télkirálylány, a legény azonnal felismerte.
Mézeskaláccsal és forralt borral kínálta. A melengető italtól a királylány
egészen kipirult.
-Mennem kell. Sokan fagyoskodnak odakinn. – kezdte a búcsúzkodást.
-Várj! Ezt neked faragtam. – a királylány elvette a fafigurát, s alakja
egyszeriben szertefoszlott.
Az emberek csak egy hófuvallatot láttak.
A legény azonban a fekete fürtöket, és a vidám szeplőket is.
                S hogy mit faragott neki?
Az már örök titok marad.
Ám attól kezdve bármilyen kegyetlen is volt a Télkirály, leánya bejárt száz
vidéket, s megmelengette a didergőket.

Boldog Karácsonyt!

2011 december 24. | Szerző: teireira

 

 

                Ma minden
manó és tündér a karácsonyra készülődik: a ködtündérek és a hómanók kart karba
öltve csodás táncot lejtenek, hogy minél jobban hulljon a hó, a kávémanók finom
forró kakaókat, csokoládékat és kapucsínókat főznek, hogy megkínálhassák vele a
többieket, a zoknimanók a sok-sok vidám ajándékot csomagolják, a diómanók, a
tobozmanók, a levélmanók pedig a karácsonyfát díszítik, szalmából szőtt, vagy
éppen textíliából varrott díszeikkel.

                Mindenki
készített valamit erre a hatalmas, meseszép karácsonyfára:  a diómanók aranyozott diókat, a sipkás manók
filcből varrt fenyőket, az áfonyamanók csillogó arany s bíborlila gömböket, a
szalmamanók  kukoricából faragott
angyalokat,  s még elsorolni is nehéz!

                Déltől
már minden egyes tündér a karácsonyfa körül repked, s egy,a csúcsdísz helyén
kapaszkodó folyómanó irányításával felhelyezik a díszeket. Még apró gyertyák is
elférnek az ágak végén. Végül a hómanók és a ködtündérek elhelyezik a csillogó
csúcsdíszt, s kezeit megragadva óvatosan leeresztik a folyómanót a földre.

                Általános
az öröm: minden dísz felkerül, bárki készítette is. A kőtörpök is eljöttek
ünnepelni, kényelmes székeken üldögélnek, és gyönyörködnek a fában.

                Ekkor
megérkeznek a tűzmanók, s hozzák a csillagszórókat. Felsorakoznak, és hátuk
mögött a zoknimanók gyorsan a fa alá rejtik az ajándékokat.

                A kisebb
manócskák a csillagszóró-sorfal előtt műsort adnak (énekelnek, bűvészkednek,
szavalnak), majd, mikor besötétedett, a tűzmanók meggyújtják a csillagszórókat.
Az egész sereglet megbűvölten figyeli, a kisebbeknek még a szájuk is tátva
marad. Sose láttak még ilyen csodálatosat.

                Aztán
mindenki körbeüli a karácsonyfát. Az ajándékok megtalálják címzettjeiket,
akárcsak a forró csokik és kakaók. Így kívánnak a manók és tündérek egymásnak
boldog karácsonyt!