A két pillangó

2011 szeptember 15. | Szerző: teireira |

 

            Élt egyszer hajdanán két gyönyörű pillangó. Egyazon virág egyazon szirmából születtek, s ez a virág a föld legmagasabb fájának lombjában rejtezett.
Első remegő lélegzetük, pompás, hímporos szárnyaik lebbenése, első félénk pillantásuk az életre – még ezek is egyszerre, ezek sem a másik nélkül… (Később is minden egyszerre történt velük, bár ők erről mit sem tudtak.)
Pillantásukat tehát egyszerre vetették az életre, ám látni mégsem láthatták ugyanazt. Az egyik északra és keletre látott, a másik délre, s nyugatra. Attól kezdve szívükbe fúrta magát a kétség. A vágy az elindulásra.

            Ám még nem vághattak neki az útnak – még nem voltak színeik. Tarkaságuk csupán némi por volt gyönge fehér szárnyaikon, elillanhatott bármelyik pillanatban. S éppen ezért még szárnyaik sem bírták el apró, kecses kis testüket.

            Álmodnotok kell, súgták ösztöneik, és a két pillangó álmodni kezdett. Az egyik távoli, ködös és hideg vidékekről, hol a fű sötétzöld, és a sziklák mészfehérek. A tenger dühös és örök a vihar. Hajókat vet partra a víz, rémítő kastélyok dőlnek romba, ősz szakállú királyok buknak el, és vak bárdok dala zeng régmúlt időkről. Aztán tovább álmodta az álmot. Vörösen izzó Nap kelt fel az új vidék hóba vesző csúcsai között, cseresznyevirág szirmai hulltak, mandulaszemek titokzatos mosolya illant a finom, tarka selymek mögött. Különös, többtetejű házakról álmodott, aztán csodás szentélyekről. Pengék villantak, és botok ütődtek egymásnak, s bátor harcosok választották meg saját, dicső halálukat. Szerzeteseket látott, s félreértett, háromfejű isteneket. Aranyló sárkányokat, melyek hasát emberei százai tartják. S egy hatalmas, életekre épült falat.
A másik pillangó álmában a meleg felé röppent, az azúrkék tengerhez, hófehér romokhoz. Aztán macskaköves utcákat látott, festett vázákat, történetekkel, erdőket, hatalmas rengetegeket, gombákkal, gesztenyékkel. Ezer és ezer tarka falevelet. Mozaikból épült parkokat. Bánatról és boldogságról egyszerre daloló asszonyokat. Halászhálókat, ezerszín házakat. Tarka szőnyegeket, melyek olykor repülni is tudtak, s száz és száz eltakart arcú sivatagi vándort, tevéket, karcsú lovakat, vízipipából pöfékelő filozófokat. Embereket, kik gyönyörűek, akár maga az anyaföld. Aranyat látott, barnát, ezer bordót – naplementéket, míg végül eljutott egy óriási, szent folyóhoz, melynek hullámain apró mécsesek ringatóztak, s fonott hajú asszonyok mosták vizében lila, kék s zöld ruháikat.

            Elérkezett az ébredés ideje. Mindkét pillangó díszes volt immár, álmaik színei borították szárnyaikat. S miután a világról már mindent tudtak, elindulhattak végre. Együtt.