A csavargó

2011 szeptember 5. | Szerző: teireira |

 

                Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, az Üveghegyen is túl, volt egyszer egy hatalmas Világfa. Gyökerei a föld mélyébe fúródtak, a Pokolba, ahol az ördögök szurkálták vasvilláikkal a rossz embereket, lombkoronája pedig a felhők közé veszett, a Mennyországba, ahol az angyalok zenéltek színarany hárfáikon, alabástrom furulyáikon naphosszat.
                S ennek a hatalmas Világfának a tövében állt egy kicsi kunyhó. Tiszta, rendes ház volt, csupán a fala dülöngélt egy picit. Egy halk szavú, becsületes juhászlegény lakott benne, aki minden áldott nap hajnalban kelt, és kiterelte báránykáit a legelőre. Megpaskolta Buksi kutyája kócos fejét, s elhevert egy bokor árnyékában.
                Ez a csöndes juhászlegény két dologról volt nevezetes: arról, hogy csodálatosan szépen szóló furulyákat tudott faragni, és csillagszemeiről, melyek bár sosem láttak tengert, mégis hűen mutatták annak mását.
                Egy napon maga a fenséges és ragyogó török szultán látogatta meg a legényt, s ígért neki pompát, lakomákat, aranyat és mindenféle kincseket, cserébe egyetlen furulyáért. Ám a juhászlegény nem adott neki.
-Aki nem tud furulyálni, annak minek furulya?- kérdezte, s csillagszemei csak úgy kacagtak!
A fenséges és ragyogó török szultán díszes kíséretével pedig duzzogva elvonult.

                Másnap egy vidám kis csavargó vetődött a juhász kunyhójához. Csálé kalapja, szakadt régi kabátkája és agyonfoltozott nadrágja már előre jelentették a nagyságos úr érkezését. A juhászlegény tudta is azonnal, kivel van dolga: a csavargók nagy bölcsek ám! Sokat tudnak, sokat láttak, illik őket jól tartani. A halk szavú legény meg is vendégelte őt tisztességgel. Azt ettek, amiije neki is volt: kenyeret és sajtot. S azt ittak, amije neki is volt: vizet és bort.
                Miután jól megvacsoráztak, a csavargó megköszönte a kedvességet utazásai történetével. Régóta járta már a világot – vándorszínészként – még az Óperenciás-tengerhez is eljutott. Annak a partján hagyta el a furulyáját. Huncutul felvillant ekkor a juhászlegény csillagszeme:
-Hát aki tud furulyálni, annak miért nincsen furulyája? – rikkantotta vidáman, s azon nyomban faragott is neki egyet. Csudaszép hangszer volt az! S milyen szép szólt a csavargó kezében!
                Nem győzött hálálkodni érte. S mikor reggel első álmos pillantásait vetette a földre a Nap, a csavargó nagy útra indult: felmászott a Világfa törzsén, egyenest a Mennyországba….