A kőtörp

2011 szeptember 5. | Szerző: teireira |

 

                Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kőtörp. Mufurc és magának való alak volt, mindenki elől elbújt, és még szomszédjaival sem állt szóba. Egy szó, mint száz, nem kedvelte senki.
                S mint az lenni szokott, egy napon neki is meg kellett változnia. Kőtörpünk ugyanis egy sebes sodrású folyó partján élt, mely sokszor vetett a homokra szétázott gallyakat, lehullt levelet, mohos kavicsokat.
                Így történt ez azon a fagyos, széltől zúgó hajnalon is: a folyó letette rakományát a partra, s már sietett is tovább, meg se várta, míg a kőtörp felébred. 
                S a hordalék közt bizony ott lapult valami igazán különleges is. Fehér volt, mint a márvány, s így, összegömbölyödve legjobban egy csinos kis kavicsra hasonlított.  Mégsem volt az.
                Mire a kőtörp felkelt, megreggelizett, és kisétált a partra, a kis fehér valami teljesen elbújt a gallyak alatt. Alig vette észre.
                Csak rugdosta unottan a gallyakat, oda se figyelt, mi van a talpa alatt. Aztán egyszer csak a kis fehér valamibe is belerúgott, az pedig megremegett. A kőtörp érezte a remegést, és nagyon megijedt! Keresni kezdte a kis fehér valamit. De olyan jól elrúgta, hogy nem találta meg sehol. Dohogva hazament hát ebédelni, és bujkálni a szomszédok elől.
                A folyó néha ki-kiköpött a partra, és magával ragadott egy levelet. A madarak felcsipegették, arrébb görgették fészkeikhez a gallyakat. S a kis fehér valami felszínre került.
                Másnap reggel a kőtörp izgatottan botorkált ki a partra, ugyanis rettentő kíváncsi volt – meg akarta találni a kis fehér valamit. S meg is találta: egy hatalmas varjú csipkedte, s a kis fehér valami remegett, mint a nyárfalevél. A kőtörp gondolt egyet, és addig dobálta kaviccsal a rosszindulatú madarat, míg el nem kergette.
                Akkor pedig odaszaladt, és felkapta a kis fehér valamit. Kertjében a legszebb bokor alá tette, és elégedetten szemlélte a sötétzöld levelek alatt megbúvó halvány ragyogást.
                Este halk nyöszörgés verte fel álmából. Kiment a kertbe, ahonnan a hangot hallotta. Óriási meglepetésére a kis fehér valami nyöszörgött! Pontosabban: mocorgott és nyöszörgött!
                S jóérzése azt súgta a kőtörpnek, hogy be kell vigye a fehér valamit a házba. Be is vitte. Óvatosan betakarta jó meleg mohával, és aludni tért.
                Másnap reggel, ébredés után, sietett is a kis fehér valamihez – de csak hűlt helyét találta! Ugyanis a moha alatt egy gyönyörű kőtörp-gyermek szendergett! 
                Hősünknek nem volt szíve felébreszteni. Inkább kidöcögött a konyhába, és főzött neki egy nagy adag finom, gőzölgő kőlevest.
                Három egész napot átaludt a kis fehér kőtörp, ez alatt márványsima arcára apró ráncok vésődtek és szemei is megnőttek. Eljött az idő az ébredésre.
                A vén kőtörp szótlanul, boldogan várta. És végre kinyíltak a tengerkék szemek. A gyermek körülnézett, s mikor megpillantotta a kőtörpöt, megnyugodott.
                Attól kezdve a kőtörp szerető nagypapaként viselte gondját a kis fehérnek, aki cserébe mindent elmesélt neki, amit ő már réges-régen elfelejtett. Elmesélte, hogy a kőtörpök a föld mélyében születnek, ahol a tűz szerelme olyan erőssé kovácsolja őket, amilyenné csak lehet, és hogy hosszú-hosszú mérföldeket utaznak a vízzel, hogy végül megtalálják a helyüket, valahol a nagyvilágban.
                Így kezdődött hát a mufurc, magának való kőtörp számára egy új élet. Az első, igazi baráttal.