A tündérkisasszony vőlegényei
2011 november 17. | Szerző: teireira
A
leghatalmasabb tündérkirály legkisebbik leánya egy napon úgy döntött, férjhez
megy. De nem lehetett ám a kérője akárki! Egyedül a Nap és a Hold legidősebb
fiai versenghettek kegyéért.
A Nap fia,
Naplovag, fényes borostyántekintetű, rőthajú úr, uralkodóhoz illő, színarany
páncélban, háromfejű, hófehér paripán vágtatott be a tündérpalotába.
A Hold fia,
Holdlovag, éjsötét tekintetű, hollóhajú, kecskeszakállú nemes ifjú, harcoshoz
illő, hollófekete páncélban, fújtató, ötfejű kékfekete harci ménen vágtatott be
a palotába.
Mögöttük
kullogott a csillagok követe,az Esthajnalcsillag legkedvesebb, legkisebb fia,
egy egyszerű pásztor. Senki nem hívta. Jött magától.
Mikor ő is
belépett a díszes vaskapun, a lovagok gúnyolni kezdték:
-Pihés bárányokkal akarod tán elnyerni a tündérkisasszony
szívét?
-Hiszen még érződik rajtad az istálló szaga!
A konyhából
leskelődő szolgák is kinevették. Ám már nem volt mit tenni. Ha eljött, akkor
eljött.
Az első
próbára másnap alkonyatkor került sor. A tündérkisasszony elrejtőzött, a tenger
legmélyén, egy kagylóban, így a lovagok hiába is keresték. Mikor rájöttek,
minden erőfeszítésük hasztalan, gyöngykagylókat kezdtek gyűjtögetni, hátha
azzal elnyerik választottjuk szívét. Ám a kis pásztor csak keresett, keresett
és keresett. Hosszú órákig volt a víz alatt, s a hideg tengerben úgy átfagyott,
hogy még az ajka is belekékült.
Mikor már
félő volt, hogy belefullad, a Világ Végének Boszorkája, a versenybíró maga ment
le érte a víz alá, és hozta felszínre. A tündérkirály nem hirdetett győztest.
Aznap éjjel a
tündérkisasszony belopódzott a pásztor szobájába, és csókot nyomott homlokára.
A második
próba időpontjául a Világ Végének Boszorkája a következő éjjel közepét, az
éjfelet jelölte ki. A három kérőt egy sűrű sötét erdőbe vezették. A
tündérkisasszony itt bújt el. Egy dióhéjban. A fagyos, téli éjben a Naplovag
reszketett, még talán félt is. A Holdlovag viszont elemében érezte magát.
Vadászgatni kezdett. A pásztornak jutott csak eszébe a dió. Felmászott minden
fára, vakon, tapogatózva, le- leesve néha. Olyan sokszor zuhant a földre, hogy
még a karját is eltörte. A két lovag kinevette.
-Vigyázz, mert a végén medvesüteménybe tenyerelsz! –
gúnyolták az avarban kúszó pásztorfiút. De ő csak kutatott tovább.
A
tündérkirály, mikor már hajnalodott, újra kihirdette: nincsen győztes. A két
lovag látványosan hőbörgött, a pásztorfiú csöndesen szégyellte magát.
Mikor
nyugovóra tértek, a tündérkisasszony ismét belopódzott a pásztor szobájába, és
meggyógyította eltört karját.
A harmadik
próba napja is elérkezett. Kora hajnalban ébresztették a kérőket, egy-egy
szolga, s már senki sem nevetett a pásztoron.
A
tündérkisasszony egy magas hegy legtetején bújt el. Egy bokron volt bogyó. A
felkelő Nap sugarai majd’ leolvasztották a páncélt Holdlovagról. Izzadt,
kínlódott. Naplovag pedig vígan leszállt lováról, és egy tisztáson elfeküdve
süttette a hasát. Egyedül a kis pásztorfiú nézegette a bokrokat. Gyönyörű,
érett termésű kökény, édes málna, ribiszke, szeder – minden, mi szem-szájnak
ingere. Naplovag nem is tudta megállni, szemezgetni kezdett a finom bogyókból.
-Ne! Mit merészelsz? – kiáltott rá a pásztorfiú. A két lovag
meglepetten kapta fel a fejét. – Még kárt teszel benne…- magyarázta a fiú.
-No és? – kérdezte flegmán a Naplovag. – Mindeddig csak
próbára tett minket. Próbák próbák hátán! Olyan próbák, melyeket ki sem
állhatunk. Lehetetlen. Még egy pillantást sem vethettem rá soha. Lehet, hogy
nem is szép. Nem maradok itt. Máshol is vannak királykisasszonyok! – azzal
felpattant háromfejű paripájára, és elvágtatott.
A
Holdherceg, napszúrástól rosszul lévén nem mondott semmit sem. Ekkor a
pásztorfiú nagyon-nagyon elszégyellte magát. Mindhármójuk nevében. Sajnálta
szegény tündérkisasszonyt, amiért csak ilyen kérői akadtak: egy pökhendi, önző
alak, egy ostoba, örökké sötétben élő, tehetetlen nemesifjú, és egy szegény,
jelentéktelen pásztor. Ennél már a legrondább kagyló élete is jobb a tenger
legmélyén. Ennél már a legtöröttebb dió élete is jobb a sűrű sötét erdőben.
Ennél már a legtüskésebb csipkebokor élete is jobb a legszelesebb sziklán…
Így
történt, hogy a tündérkirály végre győztest hirdethetett: a kis
csillagpásztort, aki nem restellt addig mászni a hegyen, míg egy szakadékhoz
nem ért, legszélén egy roskatag, kiszáradt csipkebokorral. Mikor pedig elérte,
egy tüske megsebezte a kezét, ám ő nem kapta el, szorította tovább a meglelt
leányt. S a tündérkisasszony végre-valahára visszaváltozott.
Csudaszép
pár voltak: a királylány, kinek haja, akár a tej, orcája, akár a telihold,
szemei, akár a macskákéi, és a pásztor, kinek szemei, akár a csillagok, haja,
akár a búza, s lelke, akár a legtisztább forrás vize…
A lagzi
után pedig hazamentek a pásztorfiú kis kunyhójába – attól fogva a bárányokra a
meseszép tündérkisasszony viselt gondot. S boldogan éltek, míg meg nem haltak.
A tündérek kútja
2011 november 17. | Szerző: teireira
A manók világát az emberek már
elég jól ismerik. Szinte határos az övékével. Sőt. A manók gyakran keverednek
is emberekkel: barátságok születnek, komaságok köttetnek. Bárhol rálelhetünk
egy-egy manóra, nem idegen nekik a város sem. Vannak zoknimanók, kéménymanók,
kávémanók, parkmanók, vízköpőmanók, bolti manók – kreativitásuk,
alkalmazkodókészségük kimeríthetetlen.
Ám a
tündérekkel már máshogy áll a helyzet. Ők teljesen eltérő, az emberek számára
érthetetlen törvények szerint élnek. Mindemellett törékeny, érzelmes lények,
mindennél fontosabbnak tartják a szép, illékony dolgokat, a különleges
illatokat és a zenét. Leggyakrabban a ködös hajnal csalogatja őket elő, és
akkor sem mennek el csak úgy, akárhová – a természetes tavak partján és vizük
felszínén járják táncukat egy gyönyörűséges, csak számukra hallható dallamra.
Hiába emelnek szökőkutakat egy-egy parkban, vagy téren, kevés az olyan ember,
aki a tündéreknek tetszőt készített volna… Még én is csak egyről tudok. Egy
macskaköves, apró terecskén, a házak között eldugva állt az ő szökőkútja,
alacsony és széles, mégis kecses, borostyánnal befutott remekmű. A középkori
templomok gyönyörű üvegrózsái díszítették, és párját nem lelte volna senki
soha.
A szóbeszéd
úgy tartotta, hogy reggelente, mikor felkél a nap, a szivárvány színeiben
ragyog, s aki akkor kipillant rá egy ablakból, az megláthatja a benne fürdőző
szépséges tündéreket. A készítője, a vénülő szobrász csak mosolygott ezen, ám a
lányait, kíváncsi, minden lében kanál kislányait nem engedte nyugodni a dolog.
A keresztanyjuk épp abban az utcában lakott, ahol a kút állt. Elkéredzkedtek
hát hozzá.
Kora
hajnalban meg is lesték a tündéreket. Valóban ott voltak! Csodálatosan szépek,
testük áttetsző, szárnyuk a legfinomabb kelme… Először gyönyörű táncot
lejtettek, aztán a vízbe röppentek, és vidáman pancsoltak. A két lány halkan
kuncogva figyelte őket. És még valamit… Először az idősebb vette észre, ő
tanult zenét, furulyázott. Jobb volt a füle. Egy különös, először halk, aztán
egyre erősödő muzsikát… Később már a húga is fülelni kezdett. Ennél szebbet még
soha életükben nem hallottak. De nemcsak ők, senki sem.
Végül
elhallgatott a muzsika, s a tündérek elröppentek. Attól a naptól fogva a két
lányról úgy tartották, áldás van rajtuk. Az idősebbikből híres fuvolaművésznő
lett. A húgából pedig költő. Azt beszélték róluk a városban, hogy ez a tündérek
ajándéka, amiért nem zavarták meg őket a fürdőzésben.
Inspiráció: http://www.etsy.com/treasury/MTQwMTU4NDZ8MTEyODc5NDQzMA/pure-as-the-driven-snow?index=7
A tökmanók bátorságáról való picinyke történet
2011 november 1. | Szerző: teireira
Hallottatok már a tökmanókról? Nem? Hát az mégis hogyan
lehetséges?
Áh, biztosan csak tréfáltok velem… Hiszen minden Halottak
napja környékén csak úgy hemzsegnek képmásaik a házak kertjében, meg az erkélyeken,
meg a teraszokon…
Bizony-bizony, a faragott tökökről beszélek!
No, egy
tökmanó pontosan ugyanolyan: nagy kövér tökfej, száraz szalma-, vagy
kukoricalevél-haj, kockás hózentrógeres nadrág, és fa- vagy vasvilla a kerti munkákhoz.
(És a bumszli, tömpeorrú bakancsot se felejtsük el!)
Most
már akkor tudjuk, milyen kívülről. Na de milyen belülről? Nos. Egy tökmanó
legfőbb ismérve, hogy kiváló kertész. Mert bizony a töktermesztés nem egyszerű
dolog…
Aztán
profi szobrász. Mert bizony a tökök közt sosem lehet két egyforma, alakra,
színre, méretre mind különböző kell legyen!
Végül
pedig rafinált kereskedő és tapasztalt utazó, hiszen vidékről a töknek bizony
el kell jutnia a városi piacra, amit ugyebár nem lehet csak úgy, az emberre
bízni!
Mindemellett
a tökmanó közeli rokona a burgonyamanónak (csúfnevén krumplitörpének).
Róluk szól tehát e kicsiny történet. Igaz, vagy sem, úgy
görbüljek meg!
No hát, történt egyszer,hogy
Halottak napján, az angol manóknál az úgynevezett Halloweenkor a „földfelett”
és a „földalatt” közti választóvonal, határsövény elvékonyodott, sőt, ki is
szakadt itt-ott.
Ezt
látván a gonosz lidércek, lúdvércek, ördögök, krampuszok, szellemek,
kísértetek, démonok seregestül a föld fölé szöktek, s mindenféle csínyeket
követtek el a manók ellen! S titokban azt tervezgették, hogy az emberek ellen
vonulnak…
Háhá!
De nem számoltak a bátor tökmanókkal! Kik halált megvető bátorsággal estek neki
a dermesztő seregnek, vasvillával, favillával, kapával, ásóval, és addig-addig
csépelték őket, míg vissza nem kotródtak a föld alá.
Akkor aztán a tökmanók jól betömködték a földben keletkezett
lyukakat, nem mással, mint tökkel, s attól fogva nincs mászkálás se le, se föl.
A
tökmanók azóta is minden Halottak napján betömik tökkel a határsövény likait,
mi pedig, az ő bátorságuk emlékére kifaragjuk képmásaikat a tökből, hogy
elijesszük a lidérceket, lúdvérceket, ördögöket, krampuszokat, szellemeket,
kísérteteket és démonokat.
A manólány játéka
2011 november 1. | Szerző: teireira
Ezerzöld
levelek hancúroztak a szélben. Egy fiatal manólány táncoltatta őket. Mocsárzöld
szoknyát viselt, és makkbarna pulóvert. Apró lábain citromszín topánka.
A
szelet irányította. Varázslattal. Kitárta karjait, és a levelek vidám keringőbe
kezdtek; megmozgatta az ujjait, és minden pörgött-forgott.
Aztán
egyszercsak leengedte a kezét, és a levelek
a betonra hulltak. Ez volt a kedvenc játéka.
De már régóta nem láttam, mert beköszöntött a tél. Nincsenek
levelek. Így most nem játszom.
A három testvér
2011 november 1. | Szerző: teireira
Volt
egyszer három testvér: egy alma-, egy körte- és egy barackfa. Sudárak voltak,
dús termésűek. Ősszel nekik lett a legszebb lombkoronájuk az egész környéken,s
boldogan hajtották álomra télen a fejüket, biztosan abban, hogy az eljövendő év
is ugyanilyen szép lesz. Tavasszal gyerekek jöttek, és sárkányt eregettek a
három fa körül, a tisztáson. Szeles vidék volt ez. S ez a szél, mikor végre
megérkezett, patakokat, édes, tiszta vizet fakasztott a földből, folyókká duzzasztotta,
hogy végül papírcsónakként ússzanak rajta a dunai hajók.
A tarka szalagokkal díszített hurkapálca-gerincű sárkányok
eregetői közül mindig kedvenceket választottak a testvérek: pirospozsgás,
kékszemű, fülig érő sálas kis lurkókat, akik nyáron is visszajártak hűsölni,
fára mászni.
Aztán
egy napon, egy különös napon a körtefa más kedvencet választott. Fakó bőrű,
fekete hajú, varjúarcú gyermeket, aki szakadt kabátkájában, ujjatlan
kesztyűjében álldogált, és nézte a többieket. A tarka sárkányokat. A kacagást,
és a vidámságot. Csak nézte. Részt nem vehetett benne. Sötét szeme olyan volt,
akár a szén. Talán fekete. Tele haraggal, tele keserűséggel, és valami mélyről,
ismeretlen tárnákból előtörő dühvel. Őt szemelte ki a körtefa, kedvencéül.
Amikor a többiek észrevették, hogy kémleli játékukat,
elkergették. A három testvér pedig szép lassan el is felejtette a fiúcskát.
Eljött
a nyár, és a kis pirospozsgás gyermekek a folyóparton játszadoztak tovább. A
barackfa és az almafa nem győztek gyönyörködni bennük. Mennyi egészséges és
gyönyörű ifjú! Mily szép az emberi nem! Csupán a körtefa merengett magában.
Életében először. Az elmúlt esztendőkről. Azon töprengve, fog-e ez valaha
változni?
Kérdésére
a csípős őszi szelek, a fű sistergése, a szőlő illata sokkal hamarabb meghozták
a választ, mint várta. Egy éjjelen a fakó arcú kisfiú, akkorra már izmos,
dologban edzett férfi a három testvérhez osont, és a barackfára szögezett
valamit. Egy írást. Szinte sistergett a papír a veszélyes, szentségtörő szavaktól.
A barackfa pedig büszkén kihúzta magát, és a legeslegutolsó apró ágacskájáig
megbizsergett az izgalomtól. Testvérei óva intették. Nem lesz ez így jó.
Másnap,
amikor felfedezték a lázító plakátot, az emberek dühe még a testvéreket is
elérte: kivágták a barackfát. Ám a szavak, a leírt, súlyos szavak nem múltak el
nyomtalanul. Azon a télen kitört a háború.
Ez volt
az első tél, hogy a két testvér nem mert elaludni. Kopaszra vetkeztek, de nem
szenderültek álomba. Riadtan figyelték a világot. Attól féltek, hogy ha majd
felébrednek, az eljövendő év még szörnyűbb lesz.
Felvirradt
a tavasz, de a természet kopár maradt. Még mindig ugyanaz a november volt. A
plakáté. A háborúé. Az almafa egyre csöndesebb lett, s ha szóra bírták is, csak
annyit mondott, azon töpreng, nem aludtak-e el rosszkor,nem állt-e meg az idő,
nem lehet, hogy még jóval születésük előtt vannak, hiszen úgy hallotta,
akkoriban még nem termett semmit e föld… Zavaros eszmék kergették egymást
elméjében, s nem restellte kijelenteni azt sem, hogy a tisztásukon puskákkal,
tőrrel harcoló, üvöltő, síró, meghaló katonák ugyanazok, mint a gyerekek, akik
hűsöltek, fára másztak, sárkányt eregettek… A körtefa nem hitt neki. Az nem
lehet, hogy ugyanazok.
Aztán
egy porral, forrósággal beköszöntő nyáron egy eltévedt golyó fúródott az almafa
törzsébe. Soha nem érzett még ekkora fájdalmat. Ez a vasdarab gonosz volt, és
idegen. Nem természetes. Az ember teremtette.
Elérkezett
az ősz, de rút volt. Undorító. A két testvér körül óriási sebhelyek tátongtak a
földben, s rajtuk kívül a környéken már nem élt egy fa sem. A golyó fertőzni
kezdett, s az almafa szótlanul tűrte, ahogy lassan elszáradnak és letörnek
ágai, elfonnyadnak gyökerei, összezsugorodik gyönyörű törzse. S mire beköszöntött
a tél, már halott volt. Testvére, a körtefa zokogva, ájultan zuhant álomba.
Az az
átkozott tél is úgy sorvadt el, akár az élet. Mikor az utolsó jégcsap is vízzé
vált már, a körtefa nagyot nyújtózva felébredt. Egy kicsit bűntudata is volt
amiatt, hogy ilyen erős, és így örül az életnek. Ez az öröm pedig igazán hamar
elmúlt.
Kötelet
kötöttek a körtefa legmagasabb ágára, és egy ember himbálódzott rajta. Mintha a
szél fújná. Az utolsó testvérnek ekkor jutott eszébe, hogy bizony már nagyon
régóta elfeledte a szelet. Nagyon várta vissza. Úgy gondolta, amikor majd végre
visszatér, elmúlik ez a szörnyűség. Véget ér minden. Talán az ő élete is.
Ám
addig még itt van, és legerősebb ágán ismerős férfit himbál. A fakó arcú fiút. Ősz
hajú már, kikezdte őt is az idő. Mosolyog, és a szemében már nyoma sincs
gyűlöletnek.
S
ekkor, bár tavasz volt, a körtefa ismét álomba merült. A legszebb álomba:
testvérei ott álltak mellette, s körülöttük a pirospozsgás gyerekek eregették a
tarka sárkányokat. Közöttük ott ugrált a kis fakó arcú fiú, és neki volt a
legszebb sárkánya.
Az utolsó testvér sírva fakadt, sós, maró könnyekre,mert
emlékezett a külvilágra, s végül könnyeit elfújta a csípős, álombéli szél.
Levágták
róla az akasztottat, erre ébredt fel. És a szélre. Fújt. Vizet fakasztott,
patakokat. Gyerekek még nem voltak, de a körtefa érezte, egyszer még annak is
eljön majd az ideje.
Szobrászok,
faragómesterek érkeztek, és vágni, aprítani, fűrészelni, csiszolni kezdték a
körtefát. Izzadtságukat a tavaszi szél törölte fel. S mikor végeztek vele,
fejfául állították az utolsó testvért egy óriási halomra.
A szél menyasszonya
2011 október 25. | Szerző: teireira
Történt
egyszer, hogy a szürke szélnek – a megrögzött agglegénynek – menyasszonyt
hoztak, messzi földről.
Kedvenc tisztásán mutatták be, ott, ahol az égig érő nyírfák hatalmas körben
állnak, és ebben a körben a smaragdzöld fűszálak közt csontfehér sziklák hevernek,
s titokzatos, apró kék virágok nyílnak.
A menyasszonyt a tisztás
északi felére vezették, a szürke szélherceg pedig a délin jelent meg.
Gyönyörűszép volt ez a leány, búzahajú, karcsú derekú, s szeme, akár a mezőkön
hullámzó árvalányhaj. Bármelyik vőlegény szíve nagyot dobbant volna a
látványtól, ám a szürke szélherceg csak állt, csupapor palástjában, és jégszín
szemeivel méregette a leányt.
Aztán fújni kezdett.
Összekócolta a menyasszony búzahaját, úgy süvített. Szerencsétlen teremtés a
nagy viharban ide-oda hajlongott, míg el nem vesztette az egyensúlyát. Elszállt
a szél sóhaján, és nem lett belőle feleség.
Eltelt egy kerek esztendő,
és a tisztásra, ahol az előző leányt bemutatták, új menyasszonyt vezettek.
Veszedelmes szépségű volt, lánghajú, borostyánszemű, és a tisztás keleti
oldalán állt meg. A szélherceg egyszeriben megjelent a nyugatin, s szótlanul
figyelte a lánghajút. Egy lépéssel sem ment közelebb hozzá.
Ezúttal is fújni kezdett.
A szegény teremtés már a legelső lehellettől dideregni kezdett. S ahogy a
fuvallat egyre fagyosabb lett, úgy vált tüzes szépsége egyre fakóbbá. Végül a
szürke szél sóhaja eloltotta teljesen. Belőle sem lett feleség.
Eltelt egy újabb esztendő,
s a tisztásra egy harmadik menyasszonyt vezettek. Egy cseppet sem volt szép,
haja, akár a fakéreg, ajkai keskenyek, csupán szemei ragyogtak azzal az ősi,
zömök szépséggel, mellyel csak a gesztenyék tudnak.
A tisztás közepén állt meg, és a szélherceg kénytelen volt a tisztás körén
kívül megjelenni.
Meg se nézte, azonnal
fújni kezdett legfagyosabb szelével. Zúgott, süvített a vihar, ám a leány meg
sem moccant. Bele-belekapott hajába az orkán, ám a szeme se rebbent. Ekkor a
szürke szélherceg elindult, s egyre közelebb és közelebb jutott a tisztás
közepéhez. Minden lépésével egyre erősebb lett a szél, egyre jobban tombolt. A
leányon látszott, hogy rendíthetetlen – egyáltalán nem fél. Hatalmas sziklákat
kapott fel a hurrikán, de a lányban emberére talált.
Mikor a szélherceg elérte
őt, s megállt vele szemben, a vihar lecsendesült. Kisütött a Nap. A menyasszony
szépen csendben kihúzta gyökereit a földből, és megölelte a herceget. Így lett
ő a szürke szél felesége.
A gesztenyemanó tele
2011 október 25. | Szerző: teireira
Történt
egyszer, hogy a tél – ez a deres szakállú, mogorva öregapó – váratlanul lepte
meg a Manók Erdejét. Mindenki vacogott, didergett, és menedéket keresett. Volt,
aki az avar alá húzódott, volt, aki a kopár fák odvába, s még olyan is akadt,
ki egy-egy elhagyott bakancsba, kesztyűbe fészkelte be magát.
A hópelyhek pedig egyre
csak hulltak, és hulltak…
Egyedül egy gesztenyemanó kódorgott csak szipogva az erdőben, kabátkáját
szorosra húzva magán. Gergőnek, Gurulós-Gesztenye Gergőnek hívták, és nem
véletlenül nem lelt menedéket: egész ősszel csak játszott, bukfencezett
ide-oda, nem is gondolt a téllel. Senki sem tudta befogadni: nem volt már neki
hely…
Az erdőn kívül kellett hát
helyet keresnie, ha nem akart a szabad ég alatt fagyoskodni. Márpedig ő nem akart.
Útnak eredt, otthagyta az erdőt, s vele régi barátait.
A tél egyre kegyetlenebb
lett, és Gergő manó egyre kevésbé bírta a hideget. Már nem volt elég a kis
kabátka, és az orra is cinkét fogott…
Úgy érezte, nem bírja már tovább.
S mikor már végképp feladta, és a hóba rogyott, ott, a hidegben, fagyban,
szélben térdepelve Gergő megpillantott egy istállót.
Igaz, sokszor hallotta
már, hogy az ember nagy és veszélyes és kegyetlen, ám a szükség nagy úr, Gergő
bizony legyűrte félelmét, és megújult erővel szaladt oda.
-Megállni! Hékás! – hallotta hirtelen. – Mégis mit művelsz? – szólt rá valaki.
– Ide nem léphetsz be csak úgy! – ó, jaj, minden elveszett, most itt az ember,
és megesz, gondolta Gergő.
Ám csak egy nálánál is apróbb manócska bukkant elő a hóból, kezében apró
favillával. Pocakos jószág volt, egészséges, pirospozsgás arcocskával, töksárga
rakott szoknyácskában.
– Na te meg ki vagy? – kérdezte nem túl udvariasan.
-Gurulós-Gesztenye Gergely a becsületes nevem. – válaszolta a gesztenyemanó
udvariasan, mire az idegen manócska arca hirtelen felderült, és Gergő
legnagyobb meglepetésére a nyakába ugrott!
-Földim! Ó, drága földim! – sipítozta, és egy percre se hagyta abba az
ölelgetést! – Jaj, de örülök, hogy meglátogattál! De miért nem mondtad, hogy
Pottyanós-Gesztenye Gerdához jössz?
-Mert nem is tudtam, hogy itt is vannak rokonaim! – felelte meghökkenve Gergő.
-Na de mostmár tudod! Gyere beljebb!- azzal Gerdácska kinyitotta a hatalmas
fakapu egyik rését, és mindketten bemásztak a jó melegbe…
Odabent a manócska szépen megterített, ettek sült
tököt, gesztenyét, ittak forralt bort, és Gerdácska mindent elmesélt, attól
kezdve, hogy hogyan kerültek az ember kertjébe a Pottyanós-ági Gesztenyék,
egészen addig, hogy ez az új ember, az új gazda, milyen kedves vele, és mily
nagy becsben tartja őt.
Estére mindebben
jól elfáradtak, s szundítani tértek a jó meleg szalmába. Gergő soha nem aludt
még ilyen jól! Attól kezdve minden napot így töltöttek: jóllaktak finom tökkel,
gesztenyével, aztán Gerdácska mesélt a családról – így telt el a tél, s
érkezett meg a tavasz.
Mikor már
mindenki kizöldült, és a fecskék is vidáman kergetőztek az eresz alatt s
felett, és már a szél sem volt olyan csípős, Gergő szépen elköszönt
unokahúgától, és meghívta magához a nyárra, a jó hűvös erdőbe. Gerdácska
elfogadta a meghívást, s ebben meg is egyeztek.
Attól kezdve gyakran látogatták egymást…
A boszorkány
2011 október 11. | Szerző: teireira
Rőzseszemű,
szomorú gyermek, árvalányhajú kis
boszorka volt Mimi, és szegény, akár a templom egere. Az ólban, a tyúkokkal
aludt, mert rengeteg testvére közt már nem jutott neki hely. Reggelente – a
hideg, ködös hajnalokon is – már jó korán elindult vízért a kúthoz, gyönge kis
vállain hozva a gazda mosakodóvizét.
Olyan kis magára hagyatott
volt a szentem, hogy mikor megkeresztelték, a komaságot nem is vállalta senki,
így lett a keresztapja a szél, a keresztanyja pedig a hó.
Közelebbről nézve csontos
arcú, hegyes fülű, szeplős kis jószág volt ez a Mimi. Olyan rókaformájú.
Mondhatni: az Isten is tolvajnak teremtette. De ő csak nem akart tolvajjá
lenni!
Inkább elszegődött
testvéreivel a falu legtehetősebb gazdájához, és fáradságos, nehéz munkával
kereste a kenyerét, ami gyakran volt száraz, és gyakran volt kevés.
A gazda pedig igen rossz
természetű ember volt, apró-cseprő ügyekért is gyakran vesszőztette meg Mimit,
éheztette, és valahányszor csak megbetegedett, azzal fenyegette, hogy elkergeti
a háztól. Testvérei nem is értették, miért gyűlöli a gazda ennyire Mimit. Ő
viszont tudta, nagyon is jól tudta az okát…
Volt a gazdának egy
tanult, udvari pályára készülő fia. A keresztségben a Gergely nevet kapta, és
maga a földesúr lett a keresztapja. Okos, törekvő, szorgalmas gyerek volt,
szófogadó és hallgatag. Minden éjjel könyvei fölé görnyedt a pislákoló
gyertyafénynél, nappal pedig úgy forgatta a kardot, mintha az a tulajdon karja
volna.
Fényes jövő állt előtte – egyetlen apró akadállyal…
Gergely ugyanis rút volt,
s nem is akármennyire: haja, akár az égett, száraz szalmakazal, orra, akár egy
gumós krumpli, szemei pedig dülledtek, akár a lúdvércé. Így pedig nem lehet ám
udvari pályát befutni…
S ez a fiúcska bizony igen
jó barátságban volt Mimivel. Esténként a
lány el-el nézegette, ahogy a gyertya lángja a szoba ablakában esti
táncát járja, reggel pedig, vívóórái közben Gergely sandított néha-néha félre,
hogy a kútról visszatérő leánykát megpillanthassa. Még azt sem bánta, ha ilyenkor figyelmetlenségéért
tanítója egy jó erős fejbekólintással büntette…
Így ment ez hosszú-hosszú
hónapokig, mígnem a gazda egyszer megelégelte, és elkergette Mimit a háztól.
Csavargó lett hát a rőzseszemű leányból, s a faluban nem látták soha többé.
Hamarosan elterjedt a szóbeszéd, hogy boszorkány volt, és százféle sötét mágiát
űzött.
Azt beszélték, egy éjjel,
egy holdvilágos, fagyos téli éjjelen megállt Gergely ablaka alatt, s csak
nézte, nézte a fényt, a pislákolást, az árnyékokat – és vágyakozása oly erős
volt, hogy kiáradt szívéből, és átváltoztatta testét. Mivel erejét most először
használta, alakja egy csúf károgó varjúé lett, így röppent be az ablakon,s
beszélgette át Gergellyel az éjszakát. Attól kezdve így látogatta a fiút.
Ám az egyik átváltozáskor a gazda leghűbb bérese megleste, és elárulta a párt.
A gazda dühében bedeszkázta az ablakot, és kedvenc béresét ültette alá őrködni.
A varjú pedig feladta.
Egy távoli dombról
figyelte csak a házat, és várta, várta az alkalmat, mely egy ibolyaillatú
tavaszi hajnalon érkezett el…
Hűvös harmat lepte a fűszálakat, és ázott széna szaga terjengett a levegőben,
mikoris Gergely csodálatos álmot látott: egy ismeretlen mezőn találta magát,
körülötte csilingelő köd. Minden tiszta volt, dermedt és törékeny. Egy esetlen,
törött szárnyú kék lepke repkedte körül, aztán leszállt kinyújtott kezére.
Megremegtette könnyű szárnyait, és Gergely kinyitotta a szemét. Egy
szénakazalban feküdt, karjai közt Mimivel.
Mikor kedvenc béresétől a
gazda ezt is megtudta, égtelen haragra gerjedt, és felgyújttatta a szénakazlat.
A boszorka újabb praktikáitól való félelmében pedig elküldte fiát messzi
földre, háborúba. Azt se bánta volna már, ha soha nem tér vissza.
Gergely csak évek múltán,
az örökös küzdelemben megőszülve tért haza, halálos kórt hordozva testében.
Mikor megjelentek rajta az első kiütések, a falutól legtávolabb eső kunyhóba
száműzték, és sorsára hagyták.
Egyedül Mimi tartott ki
mellette. Ráncos, vén boszorka volt akkor már. Sokat tudott, és sokat
hallgatott. Ismert minden gyógynövényt és varázsfőzetet. Ő gyógyította a
szomszéd falu betegeit.
Odaköltözött a fekete
kórtól elátkozott házba, és híven ápolta az ősz lovagot.
Mindahányszor megjelent rajta egy kiütés, Mimi óvatosan lehúzta a bőrt, és
kenőccsel simogatta be a sebet. Ő maga soha nem lett beteg. Ez pedig idővel a
falubelieknek is feltűnt. Perbe fogták, és még azon a perzselő őszön
máglyahalálra ítélték. A fákról úgy hulltak az elszáradt, fakó arany levelek,
akár tűzből a pernye – Mimi ekkor húzta le az utolsó fonnyadt
bőrdarabot.
Mivel a rőzseszemű vén
boszorkától minden falubéli rettegett, hatalmas máglyát építettek neki. Hosszú
órákig hagyták égni a tüzet, melyből úgy szállt a pernye, mint megannyi károgó
varjú.
Mikor végre eloltották, a hazatérő tömeg két alakot látott lóháton távozni a
faluból.
Egy előkelő, zöldruhás,
nemes vonású lovagot, és egy finom s szépséges, bíborszín bársonyruhába
öltözött úrhölgyet. Lovaik hófehérek voltak, ők maguk pedig gyönyörűek, akár a
szentek. Aki közelebbről látta az arcukat, később mindig azt mesélte,hogy úgy
érezte, őrajta szánakoznak.
Abban az évben könyörtelen
tél köszöntött a falura. A szél és a hó mindent elpusztított.
A repedező ház meséje
2011 október 11. | Szerző: teireira
Ebben a
házban pedig sokan laktak ám! Lakott benne egy anyóka és egy apóka, meg egy
anyuka és egy apuka, meg leányka és egy fiúcska. Boldogan éldegéltek,
békességben, míg egy reggelen a ház el nem kezdett remegni. Remegtek a
szekrények, az asztalok, a székek, az ágyak, remegtek az ablakok, a gyertyák, a
könyvek, a polcok, remegtek még az apóka fogai is. Aztán egyszercsak elmúlt,
mintha nem is lett volna. Attól kezdve szakadozott a ház, nem háromba, nem
egybe, hanem kettőbe. Pontosan kettőbe.
No de nem ám akárhogy!
Hanem bizony az ágyaknál! Apóka és anyóka között, apuka és anyuka között, a
fiúcska és a leányka között. Ennek pedig már a fele se volt tréfa!
A ház napról napra egyre
szakadtabb lett, egyre inkább kettő. S ahol a padló kettérepedt, egy hatalmas
szakadék vált láthatóvá!
Ennek láttán az apóka magában mormogott, az apuka hangosan bosszankodott, a
fiúcska pedig csöndesen pityergett.
Addig-addig hízott a
szakadék, hogy már csak egy kevés hiányzott volna ahhoz, hogy az anyóka és az
apóka, az anyuka és az apuka, és a leányka és a fiúcska ne is tudják megfogni
egymás kezét!
Ekkor jutott eszükbe a
világ végén élő boszorkány. Szépen, együtt el is mentek hozzá. Ő pedig, mielőtt
bármit is segített volna, jól próbára tette őket…
Óriási falat húzott föl,
tűzből, és azt mondta, keljenek át rajta. Ezt az apóka és az anyóka vállalta.
Nekilódult az apóka, de úgy megégette a szakállát, hogy na! Nekilódult az
anyóka, de úgy megégette a szoknyáját, hogy na! Ám a tűzön mindenképp által
kellett menni…
Megfogták hát egymás kezét, és szépen, biztonságban átléptek rajta.
Most egy óriási jégfalat
húzott fel a boszorkány, és azt mondta,
keljenek át rajta. Ezt az apuka és az anyuka vállalta. Nekilódult az anyuka, de
úgy beverte a térdét, hogy csak na! Nekilódult az apuka, de úgy beverte az orrát,
hogy csak na! Ám a jégen mindenképp által kellett menni…
Megfogták hát egymás kezét, és szépen, ütközés nélkül átléptek rajta.
Harmadszorra a boszorkány
egy óriási ködfalat húzott föl, és azt mondta, keljenek át rajta. Több se
kellett a leánykának és a fiúcskának! Jól megfogták egymás kezét, és vidáman,
eltévedés nélkül átkeltek a ködön.
Kiállták mind a három
próbát, immár a boszorkán volt a sor: egy aprócska magot adott nekik, ami
összetartja majd a házat.
Hazamentek, bele is dobták
a magocskát a szakadékba. És lássatok csodát! Gyönyörűséges, terebélyes lombú
fa sarjadt belőle – gyökerei megtartották az alapot, ágai körbefonták a tetőt.
Attól a naptól kezdve soha többé nem szakadt ketté a ház.
A tündérek tánca
2011 december 6. | Szerző: teireira
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kertben három tündér. Kedvesek voltak, tarkák, és karcsúak, akár a nád. Az egyik a diófa legalacsonyabb ágán üldögélt legszívesebben (az volt a kedvenc fája), és hosszú, vörös haja volt, hegyes orra, és mosolygó mandulaszemei. Állandóan forgatott valamit a kezében, nem pihent egy percre sem. Horgolt, kötött, a télre készült.
A második a birsalmafa lombjában, legbelül üldögélt, lóbálta a lábát. Neki hosszú, gesztenyebarna haja volt, kampós orrocskája, és különös, merengő almazöld szemei. Folyton rajzolgatott, és szavát sem lehetett hallani.
A harmadik a szilvafa legtetején, szinte a levegőben, a felhők között üldögélt. Térdeit összefogta két kezével, és csak fecsegett és fecsegett. Úgy járt a szája, ahogy a falevelek sisteregnek a szélben. Az ő haja világosbarna volt, akár a vén fák kérge, az orra pisze, a szemei jégkékek.
S valahányszor elgyöngült már a tél,ő eleresztette a derekán hordott csodaszép tengerkék kendőt – így érkezett meg a tavasz.
S mikor már a tavasz is elgyengült, a második tündér eresztette szélnek szépséges fűzöld kendőjét – így váltotta fel a tavaszt a nyár.
S mikor már a nyárnak is vége szakadt, a harmadik tündér dobta le nehézkes bíborfekete kendőjét – így köszöntött be az ősz.
Ám a legszebb mindközül a tél volt – ilyenkor a három tündér leszállt a fákról, felvette ki-ki a maga elhalványult, fehér kendőjét, és magára terítve visszatért vele ág-fészkébe. Ott pedig két kezükbe fogták, s rázni kezdték belőle a hópelyheket….
Oldal ajánlása emailben
X