A városi jótevő tarkaboszorka

2012 február 28. | Szerző: teireira

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy városi boszorka. Minden reggel biciklivel járt munkába, a Margit-hídon keresztül, Pestről Budára. S ez a boszorka olyan boszorka volt, hogy batikolt kendőt kötött a nyakába, és a fülében sok-sok karika, meg pötty, meg tollakkal díszített gyöngy fülönfüggő himbálózott. Továbbá olyan is volt ez a boszorka, hogy a hídhoz legközelebbi bérház tetőterében lakott. S mivel művelt és kíváncsi volt, a szobája tele könyvekkel, még a padlón heverő párnák és pokrócok alatt és felett is könyvek pihentek, és a legszélesebb ablaknál, aminek a párkánya jó kényelmes volt, na ott állt egy csillagkémlelő távcső. Mert ő már csak ilyen boszorka volt.

Ám a legfontosabb a tarkaság volt a városi boszorka számára: még az ablakban is négyszín függöny táncolt, akár egy félbe maradt, szórakozott szivárvány. Piciny erkélyén harminckét szélcsengettyű, fából, üvegből, kőből -s további négy megvételét még biztosan tervezi. Na, ilyen a városi boszorka. S még a ruháján is ezer és ezer szín pompázik, más színű a trikója, más színű a pulóvere, más színű a szoknyája, más a harisnyája, más a táskája, és más a csíkos zoknija is. Ilyen ő, bizony ilyen.

De nem szereti ám a szürkeséget, a rosszkedvet, a hétköznapokat máshol sem! Biciklire pattan, és megkeresi, kinek van a legnagyobb szüksége a tarkaságára.

A minap is, ahogy áthaladt a hídon, megpillantott két felhőt. Szürkék voltak, sértődötten gomolygók. Elegük volt már a hegyekből, a városi szmogból. A városi boszorka pedig gondolt egyet, megállította járművét, leszállt, és a korláthoz sétált. Kettőt tapsolt kezével a Margitsziget felé, kettőt a Gellért-hegy felé, és mivel látta, varázslata sikeres, jóízűen elkacagta magát.  A két durcás felhő megállt a tapsra, a kacagásra, és egymásra néztek. Az egyikük kéken és rózsaszínen gomolygott, a másikuk aranyban, ezüstben pompázott. Ennek láttán ők is elkacagták magukat, és táncra perdültek.

De nem merült ám ki ennyiben a városi boszorka varázslata! Aznap még metróra is kellett szállnia. No, azt nem szerette. Bemenni a föld alá, azokba a csúnya, koszos metróállomásokra, ahol annyi az ember, és tülekednek, undokok, rosszkedvűek. S mivel a boszorka olyan boszorka volt, hogy ezt bizony nem hagyhatta szó nélkül, cselekednie kellett. Cselekedett is! Ujjaival észrevétlenül kettőt csettintett, és a mellette ülő néni kendőjén ringatózni kezdtek a virágok, és illatuk betöltötte a metró kocsit. Mindenki elmosolyodott egy pillanatra, de sajnos hétfő volt, nyolc óra, ennyi ilyenkor bizony nem elég. No de, nem olyan fából faragták ám a tarkaboszorkát, hogy csak úgy feladja! Újra csettintett, most sokat, és feltűnően. Az utasok már-már azt hitték, sose hagyja abba… S lássatok csodát! Minden ruhán, sálon, kabáton megelevenedett a minta! Pöttyök kergetőztek, pattogtak egy szoknyán, pávatollak ringatóztak egy pólón, oroszlán üvöltött egy táskán! Az egész kocsi egy óriási zaj- és illattengerré vált, mely hömpölyögni kezdett, ugyanis mindenki látni akarta a többiek mintáját, mindenki kíváncsi lett azokra, akikkel együtt utazik. A boszorka pedig mosolyogva szállt le az Örs vezér térnél.

Az a nap szörnyű volt, a legszörnyűbb hétfő, amit csak el tudtok képzelni. Még a tarkaboszorka sem bírta. De nem azért volt ám olyan boszorkány, amilyen, hogy ezt ne oldja meg valahogy…

Egy hivatalban kellett várakoznia, udvariatlan, unatkozó hivatalnokok üvegbódéinál. Már eltelt egy óra is, de csak nem került sorra. Ám észrevette, hogy mindenki az ablakot figyeli, mintha várnának valamit. S akkor, ott, a tarkaboszorkának zseniális ötlete támadt…

Füttyentett kettőt, füttyentett négyet, és az ablak előtt hópelyhek jelentek meg. (Az egyik hivatalnok arcán halványan és fakón, de megjelent végre egy kis mosoly.)  A hópelyhek után körbe-körbe forgó sárga és zöld falevelek kezdtek táncba, majd madarak röppentek el az ablak előtt, nyomukban egy egész hadseregnyi szálló papírlappal, azután pedig az égből szivárványszín esernyők lebegtek a föld felé, szépen, lassan, s mire földet értek, már az egész iroda jobb kedvre derült. Meg is oldották a boszorkány ügyét seperc alatt.
Mert ilyen boszorka volt ám a városi jótevő tarkaboszorka.

A pitemanók

2012 február 28. | Szerző: teireira

 

A pitemanók a legszívélyesebb vendéglátók kerek e világon. Bárhová is fészkelik be magukat, mindenhová viszik kényelmes kis foteljeiket, puha párnáikat, jópofa szívecskéiket. S vendégüknek nemcsak pitét sütnek, hanem pár jó szót, vigasztalást is. S nem találjátok ki, de ez bizony mind a pitében van!

Az egyik specialitásuk az almás pite, egy leheletnyi fahéjjal. Mikor úgy látják, a vendégük magányos, fázik és nem találja a helyét, sütnek neki egy almás pitét, és a manó máris boldog, és más színben látja a világot.

A nehezen alvóknak szilváspitét sütnek, vaníliás cukorral. Ebben holdsugarat és álomport rejtenek el.

A szerelmi bánattól szenvedők csokoládés pitét  kapnak, egy kis naranccsal ízesítve. S ettől a nehéz, porszürke érzés azonnal tovaillan.

Ilyenek ezek a kis pitemanók. S hogy ezt honnan tudom?

Egy reggelen bekopogtatott hozzám legkedvesebb szomszédom, hogy megköszönje az apró süteményeket, melyeket állítólag éjszaka csempésztem az ablakba. Természetesen biztosítottam róla, hogy efféle huncutság eszembe sem jutna.

Régóta ismertem már ezt a családot: az édesanyjuk pontosan egy éve hunyt el. Azóta a szőke fürtös kislány nem lelte sehol a helyét, a barna, borzas kisfiú álmatlanul hánykolódott ágyában éjszaka, s a szemüveges édesapa örökké szomorkodott.

-És mégis..- kérdeztem- ..milyen sütemények voltak ezek?

-Piték. Almás, szilvás, csokis. – felelte az apuka.

-Hmmm… Különös. – mondtam erre én. Majd pár nappal később, egy boltban összefutva rákérdeztem:

-Hogy vagytok?

-Jól. – felelte az apuka. – A fiam alszik, mint a bunda, a lányom pedig minden hétvégén valamelyik barátnőjénél lebzsel. Újra csicsereg, azt hiszem, megtalálta a helyét.

-Te pedig újra mosolyogsz. – tettem hozzá elégedetten.

S akkor, ott rájöttem: ez csak a pitemanók műve lehetett!