Kaland egy pécsi kobolddal

2012 február 28. | Szerző: teireira |

A nagyvárosban ritkán találni koboldokat. Ám a kisebb,  vidéki városokban valósággal hemzsegnek. S ezt Mara,  a kócos,  szamócaszín hajú,  sárga alapon zöld kockás nadrágú boszorkány is nagyon jól tudta. El is röppent seprűjén Pécsre,  hogy találjon egyet.

Nem telt bele sok idő,  és az egyetem kertjében rá is lelt egyre.  Őt Bubónak hívták,  és roppantmód szerette hatalmas kötött sapkáit egészen csillagszemeire lehúzni.  Nagyon megkedvelték egymást,  ezért Bubó úgy határozott,  megmutatja a legkülönlegesebb,  legvarázslatosabb helyet a boszorkánynak.

Kéz a kézben indultak el,  fel a hegyre.  Kanyargós és meredek macskaköves utcácskákon baktattak.  Csipkebogyóbokrokat hagytak maguk mögött.  Csigaházak között lépkedtek óvatosan.  S egyre magasabbra érve egyre szebb és színesebb házakat, erkélyeket, cserepeket és kerítéseket láttak.

A szamócaszín fürtös Mara egészen elfáradt,  mire felértek,  még a varázsköpönyegét is levette,  úgy kimelegedett.

A sipkás,  csillagszemű kobold pedig mosolyogva mutatta meg a legvarázslatosabb helyet, ahonnan az egész várost látni lehetett,  ahol olyan puhák és szőrösek voltak a bokrok ágai,  hogy jólesett őket megsimogatni,  ahol a fák törzse összecsavarodott,  ahol a tobozok a borostyánlevelek alatt lapultak,  és ahol Mara,  a kócos kis boszorkány megkapta élete első csókját. Mert ezek a koboldok már csak ilyenek.  Nagy kópék.