A Télkirály leánya

2011 december 26. | Szerző: teireira |

                Aki
lépkedett már zimankóban, dérlepte fák közt, s fogott már cinkét az orra a
hidegtől, az nagyon is jól tudja, milyen a Télkirály birodalma.
                Csillogó, fehér hópelyhek,
pocakos, gömbölyű pihék, és ezüstös, kékes derengésű, áttetsző jégkristályok
táncolnak bele az éjszakába. Mindenütt csak a szél zúgását hallani, és mindent
maga alá temet a hó.
                Itt áll a Télkirály
hatalmas, és ragyogó fehér palotája, melyet a legfagyosabb márványból, a
legtisztább üvegből építettek. Padlóján óriás jegesmedvék bundája a szőnyeg, s
ablakain a pókhálóból szőtt legfinomabb csipke a függöny. Ha meglibben, olyan,
mintha a hó esne.
                A Télkirálynak van egy
szépséges leánya. A neve Zima. Róla szól e történet.
                Kecses és törékeny
teremtés. Karcsú, akár a jégcsapok, s bőre halovány, akár a hó. Szemei zöldek,
mint a hegyek közt megbúvó gleccsertavak, ám ha lelke épp haragvó, vagy
kétségbeesett, a jégbe fagyott tengernél is kékebbek.
                Ruháját, s annak uszályát
a leggyöngébb holdsugarakból varrták, hiszen csak ily nemes anyag volt hozzá
méltó. Karperecét,övét, s tiaráját fehéraranyból, ezüstből, és gyémántból
kovácsolták.
                Ám legértékesebb kincse
mégis egy ragyogó, fehér köpönyeg volt, melynek külső oldalán bűvös, rejtőzködő
minta gyönyörködtette a szemet: ezer és ezer aranyló spirál és inda, pöttyök,
négyzetek, rombuszok, csillagok, körök, nyolc- és hatszögek, s még sok-sok
elképesztő alakzat…
                A királylány sokszor
terítette magára ezt a köpönyeget, amikor kiment a télbe. Nem azért, mert
fázott. Ó, nem! Ő soha nem fázott.
                S amikor a palotában
bolyongott, akkor sem amiatt bújt bele…
                Akkor vajon miért? Azt
senki sem tudhatja. Ám egy dolog bizonyos: kerek egy esztendeje a Télkirály új
foglyot vetett palotája legsötétebb tömlöcébe.
                Szigorúan megtiltotta,
hogy bárki is enni, vagy inni adjon neki. Ám a királylány kíváncsi természet
volt, úgyhogy menten rohant is a tömlöcökhöz. Kezében tartotta kedvenc kis
hógömbjét, azzal játszott, míg elhaladt sorra a cellák között. Léptei halkan
kopogtak, így minden rab tudta, ő közeleg. Elbújtak a sötétben, mert a babona
úgy tartotta, hogy a Télkirály leányának szíve hideg, akár a jég.
                Megérkezett az új
fogolyhoz. Lejjebb húzta csuklyáját, és a rácsok közt suttogta bele a sötétbe:
-Üdvözöllek. Tudom, hogy magányos vagy. Árva, vagy katona. De bármi légy is,
valamivel felbőszítetted apámat.
-A lovaim. – motyogta a fogoly.
-Értem. – felelte a királylány, s kezében megállt a hógömb. Lassan letérdelt,
és a kőpadlóra tette, hogy becsúsztassa a rácsokon.
                Mikor a kis hógömb elérte
a sötétséget, a fogoly úgy kapott utána, mintha étel lenne. A királylány pedig
felállt, és szótlanul távozott.
                A fogoly sokáig nézegette,
forgatgatta a hógömböt. Tetszett neki, mert pont olyan házikó állt benne, mint
az övé. Jó meleg, rongypokrócokból, kályhából, fagerendából álló.
-Ez egy boszorka. Csak kínozni akar téged. – figyelmeztette egy másik rab, a
szomszédos cellából. Elrejtette hát egy repedésbe a gömböt.
                Napok teltek, hetek
múltak, s a fogoly újból előhúzta a hógömböt. Ismerősnek tűnt neki, hiszen
szakasztott olyan lovak álldogáltak, fújtattak, rúgkapáltak benne, mint az
övéi. Egy fekete, egy pej, meg egy szürke.
                Kopogás hallatszott a
jégpadlón. A csuklyás Télkirálylány megérkezett. Némán és sietősen ült le a
rácsok előtt, és becsúsztatott valamit.
-Kocsonya és fagyott áfonya. A konyháról csentem.
                Azzal már suhant is tova.
Ám azt a kecses mozdulatot a fogoly még sokáig nem tudta kiverni a fejéből: úgy
kelt fel a királylány a padlóról, ahogy a szél fújja tovább a könnyű havat
egy-egy hóbucka tetejéről.
-Biztos mérgezett! – morogta a szomszéd rab.
                A fogoly nem törődött
vele, jóízűen falatozott. Aztán újra elővette a hógömböt. Legkedvesebb
cimboráit látta ezúttal benne.
                Alig telt bele pár nap, a
királylány ismét meglátogatta.
-Annyira sajnálom. – mondta, s megfogta a rácsokat. Keze nyomán jéggé
dermedtek. – Forralt italt akartam hozni. Annyira sajnálom!
                Könnyei gyöngyökként
potyogtak a padlóra. Ütemes koppanásaik felkeltették a fogoly figyelmét.
Előlépett a sötétségből. A királylány hátrahőkölt.
-A hangod alapján..
-Öregebbnek hittél? – nevetett a legény szénfekete szeme.
A királylány bólintott.
-Te se látszol túl gonosznak. – évődött a legény. Átnyúlt a rácsokon, hogy
lehúzza a királylány csuklyáját. Ám a leány összerezzent, és elszaladt.
-Ostoba. – morogta a szomszéd rab.
                A Télkirálylány az
istállóba rohant, a legény lovaihoz. Megragadta kantárjaikat és a lábaikat
összeszorító köteleket, vigyázva, nehogy magát az állatot is megfogja, s
érintése nyomán minden megfagyott, majd csengve-bongva tört apró szilánkokra.
                A következő alkalommal
éppen akkor érkezett, mikor a legény a hógömbben gyönyörködött.
-Mit látsz benne? – kérdezte suttogva. Nem attól félt, hogy az őrök netán
meghallják. Nem. Ő attól félt, hogy a legény netán nem válaszol.
-Édesanyámat. – hangzott a felelet. Az ébenhajú legény még hosszan mesélt a
gyermekkoráról. Az édesanyja kezének illatáról, a gőzölgő húslevesről, no meg a
kötényről, melyhez olyan jó volt odabújni. A királylány mindezt hallva újabb
gyöngyöket könnyezett.
-Tudnál nekem hozni fát?- kérdezte végül a legény.
A királylány a fejét csóválta. Csuklyája alól előbukkant egy kunkori,
hollófekete tincs.
-Megpróbálom. – azzal elviharzott.
                Égre-földre kereste azt a
fát, de a palotában sehol nem akadt rá. Ott nem égett kályha, főzni is csak
varázslattal főztek.
                Kirohant hát a hóviharba.
Ám a fákat ott se lelte. Rég betemette már őket a hó. A szíve vadul vert, úgy
rázta a zokogás. S ekkor érdekes dologra lett figyelmes: lehelete meglátszott a
hidegben. A Télkirály lehelete sose látszott, talán nem is volt neki.
                A Télkirálylány titokzatos
mosollyal sietett vissza a palotába, a tömlöcökhöz.
-Mutasd a kezed! – parancsolt a legényre, és keresztülsétált a rácsokon.
Megragadta a legény előrenyújtott, fagytól kékülő kezét, és leheletével
melengette. Kisvártatva visszatért belé az élet, zsibbadni kezdett.
                A legény örömében magához
vonta a Télkirálylányt, és forró csókot nyomott ajkaira. A csuklya pedig lecsúszott,
és láthatóvá vált az, mit mindeddig senki sem láthatott – a leány anyjától
örökölt szépsége: a fekete és vörös és barna fürtök, a hidegben lilulni tudó
ajkak, s az alig észrevehető, halvány szeplők.
-Most már menj! – suttogta elhaló hangon a Télkirálylány, és a földhöz vágta a
hógömbjét. A palota csengve-bongva omlott le körülöttük, s nem maradt más, csak
a kavargó hóvihar.
-A lovaid a közelben várnak rád. – mondta még búcsúzóul a leány.
-És te? Te mit láttál a hógömbben? – kérdezte a magára maradt legény, a térdig
érő hóban állva.
-Téged. – válaszolta a szél zúgása.
                Ezért szomorkodott kerek egy
esztendő múltán is, függönye mögül a hóvihart figyelve a királylány. Egy újabb
hógömböt görgetett kezében. Egy karácsonyi forgatag volt benne. Meleg fények,
finom illatok, vidám tarkaság. Egészen elmerült gondolataiban.
                S ekkor kirázta a hideg.
Nem érzett még ilyet soha.
Várt.
Újra megborzongott.
                Vállára vetette hófehér
köpenyét, és szélesre tárta az ablakot. A süvítő szél betört a szobába,
nyomában a csípős hópelyhekkel, és ő végre érezte. Érezte a fagyot, mi több,
FÁZOTT!
                Gondolt egyet, s a viharos
széllel kisurrant az ablakon. És csak repült, és repült, köpönyege mögötte
lebegett. Meg sem állt, míg egy vacogó embert nem talált. Leszállt, s
láthatatlanul betakarta köpönyegével. Leheletével melengette, kezével
dörzsölgette. Aztán észrevétlenül követte a falujába. Abba a faluba, abba a
forgatagba. A fényekhez, az illatokhoz, a tarkasághoz. A szénbarna szemű
legényhez.
                S bár láthatatlanul,
köpenyébe burkolózva érkezett a Télkirálylány, a legény azonnal felismerte.
Mézeskaláccsal és forralt borral kínálta. A melengető italtól a királylány
egészen kipirult.
-Mennem kell. Sokan fagyoskodnak odakinn. – kezdte a búcsúzkodást.
-Várj! Ezt neked faragtam. – a királylány elvette a fafigurát, s alakja
egyszeriben szertefoszlott.
Az emberek csak egy hófuvallatot láttak.
A legény azonban a fekete fürtöket, és a vidám szeplőket is.
                S hogy mit faragott neki?
Az már örök titok marad.
Ám attól kezdve bármilyen kegyetlen is volt a Télkirály, leánya bejárt száz
vidéket, s megmelengette a didergőket.