A három testvér

2011 november 1. | Szerző: teireira |

 

 

                Volt
egyszer három testvér: egy alma-, egy körte- és egy barackfa. Sudárak voltak,
dús termésűek. Ősszel nekik lett a legszebb lombkoronájuk az egész környéken,s
boldogan hajtották álomra télen a fejüket, biztosan abban, hogy az eljövendő év
is ugyanilyen szép lesz. Tavasszal gyerekek jöttek, és sárkányt eregettek a
három fa körül, a tisztáson. Szeles vidék volt ez. S ez a szél, mikor végre
megérkezett, patakokat, édes, tiszta vizet fakasztott a földből, folyókká duzzasztotta,
hogy végül papírcsónakként ússzanak rajta a dunai hajók.

A tarka szalagokkal díszített hurkapálca-gerincű sárkányok
eregetői közül mindig kedvenceket választottak a testvérek: pirospozsgás,
kékszemű, fülig érő sálas kis lurkókat, akik nyáron is visszajártak hűsölni,
fára mászni.

                Aztán
egy napon, egy különös napon a körtefa más kedvencet választott. Fakó bőrű,
fekete hajú, varjúarcú gyermeket, aki szakadt kabátkájában, ujjatlan
kesztyűjében álldogált, és nézte a többieket. A tarka sárkányokat. A kacagást,
és a vidámságot. Csak nézte. Részt nem vehetett benne. Sötét szeme olyan volt,
akár a szén. Talán fekete. Tele haraggal, tele keserűséggel, és valami mélyről,
ismeretlen tárnákból előtörő dühvel. Őt szemelte ki a körtefa, kedvencéül.

Amikor a többiek észrevették, hogy kémleli játékukat,
elkergették. A három testvér pedig szép lassan el is felejtette a fiúcskát.

                Eljött
a nyár, és a kis pirospozsgás gyermekek a folyóparton játszadoztak tovább. A
barackfa és az almafa nem győztek gyönyörködni bennük. Mennyi egészséges és
gyönyörű ifjú! Mily szép az emberi nem! Csupán a körtefa merengett magában.
Életében először. Az elmúlt esztendőkről. Azon töprengve, fog-e ez valaha
változni?

                Kérdésére
a csípős őszi szelek, a fű sistergése, a szőlő illata sokkal hamarabb meghozták
a választ, mint várta. Egy éjjelen a fakó arcú kisfiú, akkorra már izmos,
dologban edzett férfi a három testvérhez osont, és a barackfára szögezett
valamit. Egy írást. Szinte sistergett a papír a veszélyes, szentségtörő szavaktól.
A barackfa pedig büszkén kihúzta magát, és a legeslegutolsó apró ágacskájáig
megbizsergett az izgalomtól. Testvérei óva intették. Nem lesz ez így jó.

                Másnap,
amikor felfedezték a lázító plakátot, az emberek dühe még a testvéreket is
elérte: kivágták a barackfát. Ám a szavak, a leírt, súlyos szavak nem múltak el
nyomtalanul. Azon a télen kitört a háború.

                Ez volt
az első tél, hogy a két testvér nem mert elaludni. Kopaszra vetkeztek, de nem
szenderültek álomba. Riadtan figyelték a világot. Attól féltek, hogy ha majd
felébrednek, az eljövendő év még szörnyűbb lesz.

                Felvirradt
a tavasz, de a természet kopár maradt. Még mindig ugyanaz a november volt. A
plakáté. A háborúé. Az almafa egyre csöndesebb lett, s ha szóra bírták is, csak
annyit mondott, azon töpreng, nem aludtak-e el rosszkor,nem állt-e meg az idő,
nem lehet, hogy még jóval születésük előtt vannak, hiszen úgy hallotta,
akkoriban még nem termett semmit e föld… Zavaros eszmék kergették egymást
elméjében, s nem restellte kijelenteni azt sem, hogy a tisztásukon puskákkal,
tőrrel harcoló, üvöltő, síró, meghaló katonák ugyanazok, mint a gyerekek, akik
hűsöltek, fára másztak, sárkányt eregettek… A körtefa nem hitt neki. Az nem
lehet, hogy ugyanazok.

                Aztán
egy porral, forrósággal beköszöntő nyáron egy eltévedt golyó fúródott az almafa
törzsébe. Soha nem érzett még ekkora fájdalmat. Ez a vasdarab gonosz volt, és
idegen. Nem természetes. Az ember teremtette.

                Elérkezett
az ősz, de rút volt. Undorító. A két testvér körül óriási sebhelyek tátongtak a
földben, s rajtuk kívül a környéken már nem élt egy fa sem. A golyó fertőzni
kezdett, s az almafa szótlanul tűrte, ahogy lassan elszáradnak és letörnek
ágai, elfonnyadnak gyökerei, összezsugorodik gyönyörű törzse. S mire beköszöntött
a tél, már halott volt. Testvére, a körtefa zokogva, ájultan zuhant álomba.

                Az az
átkozott tél is úgy sorvadt el, akár az élet. Mikor az utolsó jégcsap is vízzé
vált már, a körtefa nagyot nyújtózva felébredt. Egy kicsit bűntudata is volt
amiatt, hogy ilyen erős, és így örül az életnek. Ez az öröm pedig igazán hamar
elmúlt.

                Kötelet
kötöttek a körtefa legmagasabb ágára, és egy ember himbálódzott rajta. Mintha a
szél fújná. Az utolsó testvérnek ekkor jutott eszébe, hogy bizony már nagyon
régóta elfeledte a szelet. Nagyon várta vissza. Úgy gondolta, amikor majd végre
visszatér, elmúlik ez a szörnyűség. Véget ér minden. Talán az ő élete is.

                Ám
addig még itt van, és legerősebb ágán ismerős férfit himbál. A fakó arcú fiút. Ősz
hajú már, kikezdte őt is az idő. Mosolyog, és a szemében már nyoma sincs
gyűlöletnek.

                S
ekkor, bár tavasz volt, a körtefa ismét álomba merült. A legszebb álomba:
testvérei ott álltak mellette, s körülöttük a pirospozsgás gyerekek eregették a
tarka sárkányokat. Közöttük ott ugrált a kis fakó arcú fiú, és neki volt a
legszebb sárkánya.

Az utolsó testvér sírva fakadt, sós, maró könnyekre,mert
emlékezett a külvilágra, s végül könnyeit elfújta a csípős, álombéli szél.

                Levágták
róla az akasztottat, erre ébredt fel. És a szélre. Fújt. Vizet fakasztott,
patakokat. Gyerekek még nem voltak, de a körtefa érezte, egyszer még annak is
eljön majd az ideje.

                Szobrászok,
faragómesterek érkeztek, és vágni, aprítani, fűrészelni, csiszolni kezdték a
körtefát. Izzadtságukat a tavaszi szél törölte fel. S mikor végeztek vele,
fejfául állították az utolsó testvért egy óriási halomra.